Kategóriák: Napiplusz Címkék: FU, Nuni, pszicho
Nem, nem nem és nem.
Hányszor mondjam még? Hányszor kell még elmagyaráznom neked, hogy máshogy csináld?
De persze én aztán magyarázhatok neked, mindig csak levonod a híresneves konzekvenciáidat, amitől hihetetlenül okosnak látszol, közben meg oylan hülye vagy, mint egy rakás szar.
Na persze. Könnyű azt mondani. Nézz csak magadra bazdmeg, hogy milyen szánalmas vagy!
Szánalmas? Én? Mégis hogy képzeled...!
Hogy hogyan képzelem? Nem képzelem! Na ezt képzeld el! Tudom, bazdmeg. Ismerlek. Vagyis a lófaszt, nem ismerlek, de már kiismertelek annyira, hogy tudjam.
Hát igen, vannak napok, amikor az ember még arra sem érzi magát érdemesnek, hogy szembeköpje a saját tükörképét a fürdőben.
Na és ehhez nekem mégis mi közöm van?
Több, mint hinnéd, nézz csak magadba...hányingerem van. A lelkem és a belem is okádni akar, hogy aztán a sűrű, ragadós nyállal kevert gyomorsav megüljön a szám szélén.
Hogy mit mondtál? Hogy neked? Na persze... és akkor mit szóljak én! Úgy mégis?
Amúgy leszarom, hgoy mit szólsz, meg mit csinálsz. Én megyek.
Mennél! Hogy mi? Mondom: MEN-NÉL! Csak Te azt mindig elfelejted, hogy bármennyire is nem tetszik, TE is ÉN vagy. Úgyhogy nem mész sehová, itt maradsz. VELEM. Érted?
Mindig össze tudsz zavarni. Ez nagyon megy neked. Aztán úgyis ugyanoda fog kilyukadni az egész, mint eddig. Mert nem tudsz mást, érted?!? Nem tudsz mást!
Számolod te egyáltalán az éveket? Nem? Nem. Nem?! Hát persze, hogy nem, mert számodra az idő egyszerűen nem létezik. Persze, haladjon csak mindneki a maga tempójában, de az még nem tűnt fel, hogy bazdmeg a csiga hozzád képest száguldó tűoltóautó?
Ezt a szégyent! SZÉ-GYEN! Igen, ez egy szégyen. Még szerencse, hogy senki sem tud róla. Ja mégis, bocsánat, elfelejtettem, hogy sose bírod befogni azt a nagy pofád.
Hogy mit? Már elnézést, de szerintem nem én szoktam kipofázni dolgokat. BIZONYOS dolgokat.
Most mire célzol? Nem célozgatok. Te is ugyanúgy vagy én, mint amennyire én, te. Úgyhogy nem kell cifrázni, semmi szükség nincs a balhéra, mert mindketten ugyanazok vagyunk. Sajnos.
Most mit sajnos-ozol?
Semmit. Félsz?
Hogy mi?
Félsz? azt akarom megtudni, hogy félsz-e?
De mégis mitől félnék?
Na jellemző. Még erre se válaszolsz. Persze, miért is válaszolnál. Kínos lenne, mi? az, kibaszott kínos lenne, te pedig saját amgad előtt süllyednél el a szégyentől a büdös francba.
Mégis mia büdös élet történne akkor, ha végre egyszer hajlandó lennél kinyitni a szemed, odanézni bazdmeg és felvenni azt, hogy mi van? Vágod? Dehogy vágod... ló szart sem vágsz.
Ejj, már megint a régi nóta. Te se tudsz mást...
Mégis honnan tudnék? Egyek vagyunk, én is te vagyok, mint ahogyan te én.
Na még csak az kéne...
Hát nem te mondtad az előbb?! Szeretsz?
Szeretni? Mégis mit? Kit? Általam szeressem saját magamat, vagy mégis mit vársz el tőlem, te nyomorék... ? He?
Hagyjuk abba, ennek semmi értelme nincs.
Hogy nincs? Miért lenne, Sosincs! Semmi sincs! Az egésznek úgy, ahogy, semmi értelme nincs.
Kell, hgoy legyen. Valami értelme. Valami erő, ami benne van. Vagy csapda ez? Ármány, álnok cselszövés, tőled nekem? Vagy csak egy lelki öngyilkosság? Nem, nem lehet, gyilkosság ez, te, aki én vagy és én pedig te megölsz, s velem együtt pusztulsz te is, mert nem érted, hogy önmagad is csak én vagyok, mert nem lehetnél más.
Megint késő lett és fogadjunk, hogy ennek is én vagyok az oka. Na persze, ki más... én kések, mert te késel és így mi, ami csak én, legalább annyira mint te, késel, és persze ettől már én is. Nem találod ezt egy kicsit bonyolultnak és unalmasnak?
Barom.
Na persze, most meg sértegetsz. Mindig ezt csinálod. aztán majd a tükör előtt állva nyüszítesz, meg dühös leszel, meg minden. Persze, akkor majd jó leszek, igen, hogy beszélgessünk, hogy beszéljük meg... Hát tudod mit? Leszarom az egészet. Nem beszélek veled többé, semmi értelme sincs, csak a sodromból hozol ki. Vagy elszomorítasz.
A múltkor is sírtam. Nem, én sírtam, na persze, nem, nem nem és nem, én sírtam. Miattad, magam miatt, miattad, aki én vagyok. Önsajnálat. Idáig jutottam miattad. Persze magam miatt.
Csak azt tudnám, hogy mi lesz akkor, ha már önmagam miatt nem leszek hajlandó szóba állni saját magammal?
Igen, vannak ilyen napok is, amikor maximálisan elégedettnek érzem magam. Minden ok nélkül. Csak úgy, a létezésemből kifolyólag. Eddig mindig minden látható ok nélkül jött ez az érzés, de azt hiszem, hogy arra kell rájönnöm, hogy ez az érzés csupán annak az eredménye, hogy ne érezzem magam boldogtalannak.
Szürke.
Massza,
Valami megfoghatatlan gyurma. Az elterülő csend, a szétterülő magány, egy esős délután a pokróc alatt.
Megelégedettség, boldogtalanság. Mintha a két dolgot nem lehetne üsszeegyeztetni, de mégis létezik az érzés, amit talán csak a szememből lehet kiolvasni ilyenkor.
Lassan úszom az idővel, körülöttem formát és színt veszít a világ. Ez egy burok, védelme tompít, altat. Állófogassá változnak a vágtázó percek.
Ilyenkor ami leesik, el is törik. A kéz, a mozdulat, a gondolat egy olyan kómában hever, amiből nehéz kiszakadnia. Elégedett önmagával és környezetével, a dolgokkal, ahogy történnek és mindennek az ellenkezőjével is.
Élettelen.
Kategóriák: Napiplusz Címkék: Nuni, pszicho
Belököd a kazit azt rárántasz.
Valahogy az életnek is megvan ez a fílingje. Az önkielégülés pornója az élet. Vagyis az, amit egyesek életnek neveznek. Általában azok, akik recskázás közben nem szoktak eltöprengeni azon, hogy mégis mi a faszt csinálnak. És nem is unják meg! százedszerre is ugyanúgy képesek nekiállni ugyanannak, ugyanúgy és ugyanazzal az eredménnyel.
Néha érzem én is úgy, hogy mintha már milliomodszor állnék neki ugyanannak a faszverésnek, ugyanúgy és persze az eredménye is ugyanaz. Talán csak annyi megnyugtató érzés van a dologban, hogy látszólag van fejlődés és az ember milyen kurvamód örülni tud annak, amikor pl. felfedezi a kézkezes technikát. Vagy hogy kicsit a hegyére csulázva sokkal jobban csúszik. Viszont ez magán a lényegen semmit sem változtat.
A dolog lényegét vizsgálva tehát mindenképpen meg kell húzni a határvonalat a tényleges változás és a látszatfejlődés között. Hiszen a látszatfejlődés az, ami bár annak tűnik, mégsem változtat semmit sem a dolgok lényegén.
Tehát semmi más tennivaló nincs, mint leásni a dolgok legmélyére, megvizsgálni valódi lényegüket, majd pedig eldönteni, hogy ezen a szinten történt-e valtozás, vagy pedig sem.
Csakhogy könnyebb belökni a kazit és rárántani.
... avagy az, amikor elérsz egy pontot.
A lift megáll két emelet között.
A papír begyűrődik a nyomtatóba.
A villamos beszorul két megálló közé.
A dugó félúton beletörik a borosüvegbe.
A csavar félig betekerve megszorul a tipliben.
A metró leáll két állomás között.
A tű az öltés felénél elgörbül az anyagban.
A mosógép dobja becsípi a ruhát.
Az utolsó üdítő fennakad az automatában.
A redőny kiakad.
A fiókban lévő merőkanál megakasztja a fiókot.
A felmosó beakad a szekrény alá.
Az ablak kinyitásnál beszorul a párkányba.
A szög beverésnél elgörbül.
Könnyű elérni ezt a pontot. Nehezebb felfogni és átélni. Megérteni, hogy mi céllal ér el az ember egy bizonyos pontot. Már sokszor elértem idáig és mindig más érzéssel álltam hozzá a dologhoz. Viszont mindig érzéssel.
Ma kellett rájönnöm, hogy ez volt a bökkenő.
Ma kellett rájönnöm arra, hogy az ember azért éri el ezt a pontot, hogy rájöjjön: az ember abból, amiben van s amilyen ő maga, kihozta a lehető legtöbbet. Innentől kezdve vagy képes más minőségben tovább lépni és új kihívásokkal szembenézni, vagy az élete menthetetlenül "besztákkol".
A bimbó lehullik, mielőtt kinyílna.
A kanapé beakad az ajtóba, mert túl széles.
A zuhanykabin ajtaja nem csúszik.
A zongora billentyűje leragad.
A távirányító gombja beragad.
A villásdugó beleszorul a konnektorba.
A dzseki zippje becsípi az anyagot.
A sárgarépa bennszakad a földben.
Ha eléred ezt a pontot, ne érezz semmit se. Fogadd el, érezd át, éld meg. Élvezd, hogy az eddigiből a maximumot hoztad ki, s tudd, hogy most jön az ismeretlen - s lépj! Lépj, mert ha lépsz, akkor...
A virág kinyílik.
A lift elindul.
A metró tovább megy.
A zipp kiakad.
A redőny beakad.
A kanapé kifér.
A fiók kicsúszik.
Az ablak kinyílik.
A zuhanykabin becsukódik.
Ez az üzenet. Pofonegyszerű. Amit nem érsz el, azért nem éred el, mert azzal, aki vagy, nem vagy rá képes. Ha pedig abból az önmagadból, aki most vagy, kihoztad a maximumot, akkor megnyílik előtted az univerzum, hogy szembenézz olyan kihívásokkal, amiket csak akkor hívhatsz ki, ha megváltozol. Viszont ha ezernyi érzelem tombol benned, amikor beáll az életed, akkor még nem hoztad ki magadból a maximumot. Mert ha kihoztad volna, akkor ezen a ponton nem éreznél semmit.
Az ég egy adta világon semmit. Leszámítva a megelégedettséget.
(amivel vigyáznod kell. mert ember vagy, s beleragadsz, ha nem vigyázol)
Kategóriák: Napiplusz Címkék: Nuni, pszicho
Mindig is voltak jelek. Mindenfélék. Mindig mondták, hogy figyeljek rájuk. Én meg mindig is figyeltem ,csak valahogy kurvára nem akart összeállni a kép. Valahogy sohasem passzoltak össze, sohasem volt meg az irány.
Aztán felkelek egy reggel és rá kell jönnöm bassz meg, hogy azért mert nincs irány. Vagyis van irány, de az térben és időben végtelen kiterjedéssel rendelkezik, így a konkrét, emberi felfogása az iránynak használhatatlan.
A jel, a történés, az esemény az időben eltoltan vagy éppenséggel előrehozottan jelentkezik, eseményeket magyaráz meg, vagy vetít előre. A jel válasz a miértekre, az okokra és a célokra, s mindezt a klasszikus időfelfogáson túl teszi. Mivel egy adott, a jelenben felbukkanó esemény, gondolat vagy érzés kapcsolható múltbéli, illetve jövőbeli gondolatokhoz és eseményekhez, így a legkomolyabb buktató a rendszerben az, hogy az ember meg tudja határozni, hogy az adott, konkrét, pillanatnyi jelenség melyik másikhoz kapcsolódik szervesen.
Vagy éppen melyik másikakhoz. A jel ugyanis gyújtópont, így a múlt és a jövő egyetlenegy pontban kapcsolódik össze oly formán, hogy egyszerre ok és cél, egyszerre világítja meg a megtörtént mechanizmusát és a jövő kifejlődésének folyamatát.
Így megvilágítva a jel egyfajta magyarázatot is ad magára a teremtésre, arra a folyamatra, ami által a jövő létre jön. Ahhoz, hogy ez a folyamat megmutassa valódi arcát, nem csak a jel felismerése szükséges, hanem annak megfelelő értelmezése is.
Mert a jel, mint multidimenzionális gyújtópont, számtalan eseményhez, gondolathoz, érzéshez és vágyhoz kötődik egyszerre, függetlenül attól, hogy ezek a vágyak térben és időben hogyan jelentek meg. Sőt mi több, a jel nem tudja értelmezni a szűkebben vett személyiség fogalmát sem, így a jel maga rámutathat egyes, más emberek által érzett érzelmekre, gondolt gondolatokra vagy vágyott vágyakra is.
Valahol itt kezd bonyolódni a helyzet, ugyanis itt már nem csak a teret, az időt, hanem már a személyiséget is úgy kel lkezelni, hogy a kapcsolódási pontok elhatárolás nélkül felállíthatók legyenek.
A jel felfedezésének és megfejtésének akulcsa valahol a figyelemben keresendő. Mert a figyelem, kellő nyitottsággal társítva megmutatj a ajel valódi természetét, irányát és szerepét. A hétköznapi kiterjedéssel rendelkező, logikus gondolatok az esetek döntő többségében téves következtetésekre visznek, ugyanígy az érzések.
Azért a legjobb az egészben mégis az, amikor egy óvatlan pillanatben egy hirtelen történés hatására a képp úgy áll össze, hogy egy kibaszott gondolatot sem vesztegettél el rá :)
Kategóriák: Napiplusz Címkék: Nuni, pszicho
- avagy a viszonyítás gyönyöre
És igen! Bármennyire is el akarják nyomni, bármennyire is meg akarják semmisíteni és sárba tiporni, az ego létezik!
És rájössz arra, hogy képes neked adni. Rájössz arra, hogy nem ellenség, sem átok, sem pedig valami, ami gátol, ami tönkretesz, ami felemészt. Hanem ha a helyén kezeled, ha észreveszed, elismered, képes neked adni. S leginkább akkor, amikor semmi más nem képes rá.
Amikor már úgy érzed, hogy nem megy tovább, kellő nyitottsággal egyszer csak eléd toppan a viszonyítás alapállapota. Felcsenget, nem is sejted, hogy mi fog történni és egyszer csak rájössz arra, hogy csodálatos vagy! Rájössz arra, hogy mások még annyit se tudnak, mint te, rájössz arra, hogy mások annyit se bírnak, mint te. Rablás ez és olcsó vásár, de néha meg kell engedned magadnak azt, hogy lenézz másokat, hogy úgy érezd: igen, jó vagyok.
az önismeret útjain kalandozva rengeteg falba, rengeteg érzésbe ütközik az ember. Mert mindig van valami, ami miatt bárkit irigyelni lehet, mert mindig van, amit felfedezel magadban, ami tökéletlen, ami rossz, ami változásért kiált. Ez a munka, amit az ember tudatosan önmagán végez, hihetetlen befektetés. Energia, idő, tér, minden. Bele lehet rokkanni.
S amikor már úgy érzed, a végén vagy, egyszer csak feltűnik egy rég nem látott félidegen, az egód és jól fenéken billent. Akkora löketet ad, hogy felállsz és mész tovább. Innen tudod, hgoy az egód is lehet önzetlen, hiszen az út, amin jársz, az ő szétfoszlását eredményezi majd egyszer csak. S mégis segít neked. a maga egyszerű, önző, s majdhogynem állatias módszereivel feltölt, átmos és erőt ad az úthoz.
S minden történik úgy, hogy betoppan az ajtón a helyzet, amiben ösztönösen viszonyítani kezdesz és megállapítod, hogy jó vagy. Megállapítod, hogy helyben vagy. Megállapítod, hogy most az vagy, amiről azt hitted, hogy nem lehetsz, mert úgy gondoltad, te más utat jársz.
Ráébredsz. Átértékeled. S miután becsuktad a helyzet mögött az ajtót, jót röhögsz magadban s magadon s megállapítod, hogy bár nem hiába volt az, amit eddig tettél, de alkalom adtán mégiscsak felemelő dolog a viszonyítás egoista gyönyöreibe lágyékon felül merülni.
Kategóriák: Napiplusz Címkék: pszicho
Holnap újra kinyit a bazár és minden megy tovább. Vagy éppen minden megváltozik. Még csak azt sem mondanám, hogy azon múlik, hogyan fekszik le az ember. Álmokkal, vágyakkal, elhatározásokkal, tervekkel, vagy épp aggodalmakkal vagy félelmekkel.
Az új nap felvirradásának szarrá rágott metaforájával nem akarok foglalkozni. Azt már sokan megtették énelőttem és még többen fogják megtenni még utánam.
Feltéve, ha lesz még olyan, hogy utánam.
Ez csak egy felütés volt. Egy gondolat. Egy foszlány, a pattanásig feszült, kimért nyugalomban. Higgadtan és elegánsan teázom. Este tizenegyre jár.
Tudom, hogy holnap majd újra business as usual. Felkelek, kávézom, indítom a napom. Függetlenül attól, hogy mi voltam, vagyok ma vagy leszek holnap este. Egyetlen végtelen vákuum-pillanatban válik a végtelenség fényponttá, ahogy a csésze az aljon koppan csendben. Ez pontosan az a szúrás, amivel a párbajtőröző megnyeri az olimpiát. Ez pontosan az a higgadt pofon, amit sok hazugságra már kiosztottak. A precíz vágás, amivel a szabó az anyagot hasítja. Nincs benne indulat. Nincs benne érzés. Kört rajzol a táblára krétával a matematikatanár.
Pontos, precíz és halálos. Üres spiccato.
Zenéje a csend. Időtlen szemvillanásnyi. ahogy a valóság egyetlen kis mozdulatában megismétlődik az összes hasonló és az összes más.
esszencia.
Az energia összesűrűsödése, kicsúcsosodása, majd pedig átalakulása egyetlen határozott eseményben. Sallangok nélkül. Díszek nélkül. Virágok nélkül.
Szeretném átadni a valóságba való belépés pillanatának érzését, de képtelen vagyok szavakba önteni. a legváratlanabb helyzetekben történik és véget ér, mire az ember tudatába kerülne.
Öntörvényű szerkezet. Olyan harmónián alapul, ami végtelenül messze van mindentől, amit az ember harmóniának nevezne. Ez a tökéletesség benne lehet egy ajtókinyitásban, egy csésze teában, vagy egy kattintásban az irodában. Bárhol.
Business as usual.
Kategóriák: Napiplusz Címkék: Nuni, pszicho
Tudod voltak ilyen jelek, meg minden. Pont olyan ez az egész, mint amikor megpróbálod levakarni a vonalkódot egy ajándékról.
Mindig vannak jelek. Már akkor is, amikor csak úgy mész az utcán. Süt a nap, jól érzed magad. És rádöbbensz, hogy una ciliegia tényleg tira l'altra. Mármint hogy az egyik cseresznye tényleg magával húzza a másikat.
Meg amikor fáradt vagy s fölöttébb kedvtelen s játszol az asztalon a nagy konyhakéssel.
Mész az utcán, süt a nap. Alaphelyzet. A repülő zongorák dokkolásának pillanata. Vihar előtti csend. Tikkasztó hőségben egy pohár pincehideg bor. Gömbölyded mámor.
Hirtelen keresztülhasít rajtad egy szerelvény, s a kitört ceruzahelyben csúcsosodik egy sóhaj.
Egy lavina nem csak az Alpokban lehet veszélyes és ovális. Egyes mozgások hiperbolikusak.
Maga a szöveg sohasem lesz képes teljesen megfelelni annak, amire hivatott. Mert a valóságnak csupán szubjektív leképezése lehet, így azt valójában visszaadni képtelen. A szöveg egy írott kép, gyújtópontja az író és olvasó szubjektív dimenziójának. Így értelmezése sokrétű lehet, általában az író és az olvasó értelmezése, a megalkotott kép és az átvett információ tekintetében különböző. Ennek megfelelően a szöveg sohasem lehet pontos, egzakt és mérhető.
Lapraszerelt álmok.
Alapjában véve elmondható, hogy maga a folyamat, amiben a szöveg képpé válik, egyértelmű, mint ahogy az is, ahogy a képből szöveg lesz. Amennyiben a kép és szöveg között fennálló egymásból születés láncolatot épít fel, a végeredményben megszülető szöveg szürreálissá, valótlanná, s bizonyos értelemben értelmezhetetlenné is válhat.
Ha odafigyelsz, akkod látod a vizespoharadban tobzódó molekulálat.
Víg halál ez!
Buborékmintás szappanon csak keserű csók lehet az alkony.
Dokkoló zongorák. Visszatérés egy előző gondolatmenethez.
kompakt kifejezés, többszörösen összetett metafora.
Az olvasó lényegtelen. az író is az.
Mégis, a szalagos kánikulában jól esik az a pohár pincehideg bor, ahogy a viharfelhők félárnyékában lassan feltámad a szél.
A szél grapefruit-ízű.
az estében gyertyafénynél hallgatod az eső kopogását, az ablakpárkányon egy szelet csábítás feléd lomha kacsintással bókol harmatot.
A szöveg annyi, amennyit beleteszel, Mint minden más is az életben. Ha beletetted, amit akartál és mindent, amit tudtál, akkor lezárhatod..
Ha pedig így zárod le, akkor biztos lehetsz benne, hogy aki olvassa, annak gőze nem lesz arról, hogy te mit és miért írtál, de a szöveg maga benne új életre kel, mely életből, gondolatból, szóból és tettből egyszer majd újra szöveggé válik.
Ez a torzuló sors, a torzuló lét és a torzuló történelem.
Kategóriák: Napiplusz Címkék: FU, Nuni, pszicho
Utazol a vonaton és egyszer csak lebaszod a könyvet, mert rájössz, hogy kurvára nem érdekel Irene, a lengyelül tolmácsoló irodalmárfeleség nyűglődése. Kibámulsz az ablakon, ott az éjszaka. Egy darab éjszaka, lehúzod a cheklist-en a "done" mappába.
Kitágul minden. A vonatból ébredés lesz, beszűrődő fény a vastag függöny mellett. Az érzékelés érzete. Többdimenziós. Olyan érzés, mint egy ikozitetraéder, vagy valami ahhoz nagyon hasonló. Persze hülyeség egy érzést egy geometriai formához hasonlítani, de arra már egy ideje rájöttem, hogy a szagoknak is van ízük, az érzéseknek formájuk, a hangoknak színük. És persze még sorolhatnám a kapcsolásokat.
És akkor elindul a HÉV, a kapcsolók peregnek, a szabadkikötő megállóhely következik. Gyors snitt, mert az érzékelésben egy adott érzékelt milliárdnyi kapcsoltat villant át az ember agyán a másodperc töredéke alatt.
Egyszer tökre megnézném más szemével a világot. Nem azért, mintha annyira érdekelne, hogy más mit lát. Hanem, hogy végre felfedjem a különbséget, vagy éppen az egyezőséget, ami az érzékelésben fennáll. Fennállhat. Henger. És mintamókusfennafán.
Ez persze idiotizmus.
A vonatablakon túli éjszaka megszólalásig hasonlít egy trillára. Egy bizonyos trillára, hozzá kell tennem. Arra a trillára, ami Chopin Op. 9. Nocturne-jében van. Tudod, ott az F-en. Nem tudod. Mindegy. Szóval ott az a nyomorult trilla. Meg nem csak az a trilla, más képekhez más hangok, de a lényeg tulajdonképpen ott van, hogy összefüggés létezik a hang, a képe, és az érzés között. A hang képe. Na mindegy.
Ez most még csak egy összeszedetlen széljegyzet.
De érdemes foglalkozni a témával. Mint ahogy arra is rájöttem, hogy kétféleképpen tudok nézni. Van, hogy csak nézek. Nem fogom a világot, vagyis: azt a minimumot érzékelem tudatosan, ami kell ahhoz, hogy tudattalanul produkáljam a megfelelő méretű lépést a lépcsőn, hogy elkerüljem a hasra esést. Ezen kívül maga a nézés nem szolgál semmire. Nem figyelek meg semmit, és pláne nem gondolkodok semmin. Ha gondolkodok is, akkor ezek a gondolatok nem mások, mint a a mindennapi problémák, amik szuperszonikus sebességgel átszáguldanak a vásznon, azt csá. Na ez az egyik. Ezt tapasztaltam meg szinte minden nap, munka után, amikor mentem hazafelé. Egy, szemmagasságban lassan tovaúszó szárnyas, rózsaszín elefánt sem lett volna képes felkelteni az érdeklődésem. Ez az, amikor le van verve a biztosíték.
Kurva sokáig azt hittem, hogy ez az alapkonfiguráció.
Aztán rájöttem arra, hogy létezik egy másfajta nézés is. Figyelés. Koncentrálás. Bár ez egy szar szó, mert erről mindig az erőlködés jut az eszembe.
Ha meg ráfigyelsz az ablakra, miután lebasztad a könyvet, amelyben Irene, az irodalmárfeleség lengyelül tolmácsol, akkor az éjszakán keresztülfigyelve egy egész láncolatot láthatsz, amire nincs logikus magyarázat, mégis minden egy tökéletes sort alkot. És akkor rájössz, hogy hát persze, meg heuréka, meg spanyolviasz, hogy az ég egy adta világon semmi sem történik, mint hogy egészen egyszerűen bekukucskálsz a valóságba. A jelenbe. Ugyanaz. Vagyis nem ugyanaz, mert tök más, de még én sem tudom biztosan.
Ülsz a zongoránál, s amikor nézés helyett figyelsz, akkor a kotta az ujjaid alatt szinte magától alakul át zenévé. Mint ahogy a számtógépen is a gondolat szinte automatikusan alakul át gépelt szöveggé. Magadnak diktálsz, te vagy a zongoratanárnő, Chopin, a titkárnő, a henger. Meg a HÉV kapcsolószekrényében a biztosíték.
Hasonlít a dolog egy, a mosogató alján elkenődött zsírcseppre, de mégsem az. Ez egy más eszkalációs vonal. Mert nem a képen, hanem annak tartalmán keresztül jutsz egy más dimenzióba.
Levetkőzöl. Örülsz. Tudod, hogy mivel örülsz, így egyrészt történnek most majd fasza dolgok, meg kurvára nem faszák, mikkel így, hogy örülsz, szembe tudsz nézni. Szerintem ezen szokott megbukni a híres pozitív gondolkodás.
Ahogy visszafordulsz a vonatablakból a nőre, aki veled szemben ül, önkéntelenül is meglátod, hogy kíván. Zavarba ejt a dolog, mert ez nem érzés, hanem látod rajta bazd meg. Ez nem képzelet, de látod rajta, ahogy váladékot termel a hüvelye. Még így is felháborodsz, de aztán lenyugszol és rájössz arra, hogy nem véletlenül nem lát az ember sok mindent. Egy pontig bőségesen elég a nézés, amikor az élet fontos dolgai rózsaszín, lassan tovaúszó elefántként szemmagasságban repülnek. Aztán ha odafigyelsz, akkor hirtelen eltalál az elefánt bazdmeg. Fénysebességgel. És akkor meg rajtad múlik, hogy felállsz-e, összeszeded-e magad, vagy úgy döntesz, hogy jobb volt a lassan. észrevétlenül tovaúszó fajta és beleszarsz.
Ez egy vázlat. Ez egy négyzet. Még nem kocka. Egy hajnali ébredés, fények a függöny mellett. A pont, amikor rájössz, hogy maguk a dimenziók nem léteznek, vagyis nem úgy, mint ahogy te azt megtanultad, vagy elképzelted valaha is, hanem egy olyan valós kontinuitásban, ami mérhető paraméterektől függetlenül, kezdet és végpont nélkül a tér minden irányába párhuzamosan és ellentétesen terjed.
Na ez a dió, öcsém!
Kategóriák: Napiplusz Címkék: pszicho
Tudod, vannak ezek a bogarak. Az a szívós fajta, ami beleeszi magát az ember agyába. És akkor ott rág. Nem, nem fülbemászó, semmi köze sincs hozzá. Csak van és rág.
Mint ahogy a gondolat is, egy félmondat alapján. a kép és problematikája. A valóság leképeződése. a teljesség megfogalmazódása, átlényegülse, elferdülése.
Végre egyszer úgy érzem, hogy jó helyen tapogatózok. Hogy, bár ezerszer lerágott csont, de most valami olyasmit kapartam ki magamnak, amin el tudok indulni.
Pedig azt eddig is tudtam, hogy minden kezdet nehéz.
Az óra ketyeg. Triviális helyzet. Ketyeg és közben arra gondolok, hogy mennyi időt pazaroltam az időre. Semmi másra, mint az időre.
Holott egészen végig az orrom előtt volt a kép. Szó szerint. Az idő képe, az asztalterítőé és a mosogató szélén megülő pirosas zsírcseppeké. Mindig is ott volt. ennek ellenére mégis rossz volt a kérdésfeltevés.
Mint az őrült ma a buszon, aki azt ordibálta, hogy a "nagymama szarik, bassza meg! Mindig csak a szarás!" Egy beragadt kép. Mert a képek tanulhatóak, sőt, egyik cseresznye magával húzza a másikat.
A képek színfalai között ripacskodássá szegényül a valóság.
Mint ahogy minap is mondtam: eszünk, szarunk, főzünk, mosogatunk, vásárolunk, aztán újra ugyanez, tetszőleges sorrendben. Mindig csak a szarás!
Képzavar. Mint ahogy az emlékezet állandósága is megszakad. innentől kezdve magától értetődő a szürrealizmus. Pofonegyszerű. A barlangrajzoktól a szürrealizmusig, avagy a lélekfejlődés a zsírkrétától a zsírcseppekig.
A képek önálló létezése és valósága képes befolyásolni az egyén létezését és valóságát és ezáltal az egyén életét beszűkíteni, megfakítani és végső soron: megszüntetni.
A folyamatosan sugárzott, a mindennapi érzékelés határain belülre kerülő képek képesek felülírni az egyén viselkedését, gondolatait és végső soron pszichés állapotát is.
Ez szép és jó, bazdmeg, de ez nem mehet a végtelenségig!
Zsírcseppek, zsírkréta, és mindig ugyanott ragad a mosdó szélére a hajszál.
A kép maga elzár és megvéd. Megvéd önmagunktól, viszont tehetetlenül irányít is. az emlék is kép, a szomszéd is kép, meg az a nyomorék takarítónő a cégnél, az is kép.
A képpel való kölcsönhatás egyéni éés globális, a kép egyéniség szerinti szubjektív értékelésén túl a kép kiteljesedéséhez hozzájárul az egyén, valamint az egyén csoportjai, akik folyamatos, egymás közötti kölcsönhatásuk révén a hatás-ellenhatás törvényének megfelelően alakítják a képet, mely kép továbbviszi az egyén torzulásait, azonban az egyén torzulásainak változásával egyetemben új csoport-kép tudatot hoz létre. Tehát maga a kép és annak hatása nem értékelhető objektívan, tekintvén azt, hogy maga a valóság és a létezés mindentől függetlenül lévő dolog, melyeknek csak leképezése, megfogalmazása maga a kép, a kép, amivel ezen a ponton részletesebben is foglalkozni illik.
illik, de leszarom.
Lényegi momentum, hogy az egyén szubjektivitása képes oylan mértékben torzítani a képet a kölcsönhatáson keresztül, mig a kép és a valóság közötti különbség szembetűnővé és letagadhatatlanná nem válik. Ilyenkor jön az, hogy a nagymama szarik. Az egyén, ahelyett, hogy a valóságra koncentrálna, intezív fókuszálással bizonyos képeket helyez előtérbe, amik lehetnek kellemesek, vagy kellemetlenek, közös tulajdonságuk azonban, hogy képek, s bár a valóságból születtek, ahhoz mégis közük csak annyi van, mint tyúknak az ábécéhez.
Magyarán szólva lófasz.
A tükör meg visszaköp.
A képek plasztikussága és alakíthatósága letagadhatatlan. Ennek előnye, hogy a kép, torzulása folyamán elválik a tényleges valóságtól. Mivel a kép ismert, így a rendszerben fellépő ismeretlen elem lesz a valóság. A kizárás elve pedig működőképes, ugyanis a kép ismert, legyen az zsírcsepp, vagy zsírkréta, így az azon túlmutató, vagy mellékesként megjelent ismeretlen tartalom, amit az egyén minden erejével megpróbál elnyomni, nem más, mint az a valóság, melynek keresése az egyén leginkább hirdetett célja.
Elég képtelenül hangzik.
Szarás, evés, főzés, mosogatás, vásárlás. Néha persze vasalás is.
A végkövetkeztetés egyelőre elmarad, sőt, bizonyos, hogy teljes mértékben hiányozni is fog, ugyanis a valóság dinamikus continuumában lehetetlen kitenni egy meghatározott pontot. Mivel a képeken túli létezés folyamatosan változik, annak ellenére, hogy univerzalitásában mégis mindig ugyanaz marad, a mátrixban lévő logikai kötőelemek olyan szabadságban változtatják pozíciójukat, hogy mire az adott pillanatban a pont kitételre kerülhetne, máris megváltozott az alkotóelemek sorrendje, így maga a valóság, bár önmagában továbbra is valóságként létezik, az arra alkalmazott elvek és rendszerek már a pont kitétele előtti pillanatban érvényüket vesztik.
Ennek megfelelően a gondolat már megszületése előtt érvényét veszti. Maradnak zsírcseppek.
A kurva életbe is!
Kategóriák: Napiplusz Címkék: Nuni, pszicho, Putain
Egymásra hajtogatom a vékony szeleteket.
Egyik luk úgyis eltakarja a másikat.
Már jártál itt. Ismered a szagát, a lüktetését, ugyanabban a kétes és érdekes fényben sejlik fel előtted minden. Megvilágosodsz. Kolbászt szeletelsz egy műanyag vágódeszkán.
A pozitív gondolkodás addig működik, amig az élet vissza nem basz. Az pedig úgyis visszabasz. Ha csinálod tovább, megint. És újra. Amig rá nem jössz arra, hogy van az életben rossz is és el nem fogadod. Aztán egyszer csak rájössz, hogy minden rosszban van valami jó. És minden jóban van valami rossz. És ez egészen addig fajul, mig már meg sem tudod különböztetni a kettőt és rá nem ébredsz arra, hogy nincs rossz és nincs jó. Hanem bármi van.
Sokan beszéltek már sorsdöntő pillanatokról. Csináltak róluk filmeket, írtak könyveket. Csak sose csillagozták meg, nem szóltak, hogy a való életben bazdmeg nem kíséri trombitaszó és maga a pillanat, a cselekmény sem lassított felvételként, harsonától zajosan történik. Hanem úgy, hogy vágod a kolbászt bazdmeg és egyszer csak eszedbe jut valami, ami már kismilliószor eszedbe jutott és most mégis más. Mégis valami, amit már láttál ugyanebben a fényben, igen, ahogy a zsírcseppek kiülnek a mosogató oldalára, ahogy leereszted a vizet, igen, minden ugyanaz, mégis más, mert nem tudod, szavakba önteni képtelenség azt, amit átélsz az ezerszer átélttel.
Egymásra fektetem a vékony szeleteket.
a szeletek megpihennek egymáson és tökéleteset alkotnak. Összeáll.
Egy pillanatnyi tökéletesség.
Egy pillanatnyi szabadság.
Egy mély bevágásnyom a műanyag vágódeszkán.
Szeletet szeletre halmozol és a legváratlanabb pillanatban áll össze a zenemű. Amikor nem is gondolsz rá, amikor nem is számítasz rá, amikor már lemondtál róla, amikor már elfelejtetted, meggyűlölted és eltemetted, megszeretted, dédelgetted, a szélben szétszórtad.
Jó a bukta, a mosható falfesték, a frissen mosott ágynemű.
A kép nem azonos tárgyával. A szelet, a kolbász, a zsírcseppek a mosogatón (amik olyan baszottmód oda tudnak ragadni az oldalára) nem ugyanaz, mint, ami.
A tárgy maga képének nem következménye. És nem is okozója. a létezésről alkotott elképzelés nem azonos a létezéssel.
Amikor meg elmélázva belevágsz az ujjadba, szentségelsz. Balfasz.
Megérezted. Olyan ez, mint amikor összehajtasz egy papírlapot. Vagy nem is, inkább olyan, mint amikor a papíron kirajzolódik a vízjel. Vagy amikor töltesz magadnak egy pohár vizet.
Nem, nem, mégsem lehet ezt így megfogalmazni. Ki kell próbálni.
A szöveg nem azonos az értelmével.
Ülsz, gondolkozol, a zsírcseppek kiülnek a mosogató szélére, te meg töltesz magadnak egy pohár vizet, igen, vizet és közben... és közben hirtelen egyértelművé válik minden. egy pillanatnyi felismerés arról, hogy igen, te tehetsz róla, az ok te magad vagy és senki, vagy semmi más. Minden más csak kép és szöveg. Sírnál, nevetsz. Egy darabban hever előtted minden, a ravatalozón. Gondolat vagy, kép vagy, szöveg vagy, egy kibaszott darab kolbász vagy. kés vagy, vágódeszka vagy, egy elkenődött zsírcsepp vagy a mosogató alján. Még a kurva felületi feszületséget is kihasználod.
Összehajtogatod a papírt, aztán szét, aztán megint össze és végül úgyis összegyűröd éés kidobod. Mert ez is csak egy kép, rájössz magadtól. a képe annak, hogy a galacsint a szemetesbe hajítod. Kép az is, amikor véletlenül rápisálsz a frissen pucolt cipődre reggel.
Képekből élsz. Az van az orrod előtt.
A tárgy nem változik, a kép igen. Mégpedig minden egyes kibaszott szelettel.
Kategóriák: Napiplusz, Primadonna lol! Címkék: Finale, FU, Nuni, pszicho, Putain
Ismerem Marie-t. Mindig rámosolygok, amikor felfedezem egy arcban, egy gesztusban, egy határozottan kiabált, vagy félszegen elharapott félmondatban. Marie-nak ezer és ezer arca van, millió és millió. Ahogy a járdaszegélyen ténfereg, magas tűsarokban, igen, néha talán túl magas tűsarokra tűzve, s várja a kuncsaftot.
Láttam már őt sokszor, amint az ágy szélén ül, s megszámolja a bankókat, mielőtt a helyére igazítaná pöttöm szoknyáját. Ilyankor már nem fontos a kuncsaft, aki rendesen fizetett. Marie kilép a verőfénybe, az utcára, mögötte hangosan csapódik a kapu, s ő máris elfelejtette mindazt, ami történt, a lihegve izzadó testet, ami az előbb még rajta feküdt. Mert Marie ilyen. Túl szőke és túlontúl céltudatos, léha, igen, szajha ő. Szajha, aki egy perc múlva már más ruhában, más színű hajjal egy másik járdát koptat. Csak a bankókat számolja mindig ugyanazokkal az elégedett kézmozdulatokkal, csak a gyermeki öröm az arcán ugyanaz, amikor a pénzt kis oldaltáskájába gyűri, a többi mellé.
A Primadonna ismeri őt, ezért látja meg minden arcban, gesztusban és félmondatban Marie-t. Mert egyek ők, s mégis elítélik egymást. Hajba kapnak egy ócska rongyon. Mert ismerik egymást. Egymástól tanultak, egymásból születtek és mindig egymásban halnak el.
Látom Marie-t, ahogy reggelente álmos fejjel, kócosan, kis, bájos köntösbe bugyolálva kitántorog a szobájából. És látom a villamoson, az irodában is rám mosolyog, ha fásultan belépek. Látom a tévében, a rádióban is felismerem hangját, mert egy és mégis osztható, fogalom.
Önzetlen és segítőkész. Mindig tud adni, anélkül, hogy adni akarna. Mona Lisa ő, aki titokzatos mosolyával ejt rabul évszázadokat.
Kurva egy világot élünk, ahol az élet úgy teszi szét a lábát, mint Marie, s csak azért, mert tudni fogja, hogy a megszokott, izzadt lihegés után, számolhatja a bankókat.
Marie magányos. Egyetlen öröme, hogy szétteheti a lábát és számolhatja a bankókat. Más nem számít. Vagyis számít, de úgysem tudná megmondani, hogy mi az és miért számítana.
Kopatja a járdát, mert mást nem ismert sosem. Nem volt virágárus, sem szobalány. Úrinő sem volt soha, holott bankóiból már rég meg tudná fizetni magának a fényűzést. Csak léhaságokra költ, csacska dolgokra. Mert mindig van mit megvenni és mindig akad, amit eldobhat. Szétteszi a lábát a kuncsaftnak csak hogy megszerezze azt, amire nincsen szüksége, hogy megunja azelőtt, hogy akár egy pillanatra is örülne neki. Így éli az életét. Így éli milliónyi életét.
Marie céltudatos és önző, magányos és boldogtalan, lenyűgöző és leigázhatatlan. Talán ezt mondaná magáról is, miközben szajha, semmi más, mint ócska rongy, akivel bárki kedvére törölheti fel a konyhakövet.
Azt hiszi magáról, hogy szabad.
Pedig csak egy kurva.
Milliónyi kurva, egy és milliárd. Gondolatban, szóban és cselekedetben. A szabadságot olyannak ismeri, aminek gondolja. Szabadsága, hogy azt hiszi, elküldhetné bármelyik kuncsaftot. De nem teszi. Ha mégis megtenné, eufóriában úszva, a szabadság mámorító érzésével vágtatna a járdán. Cukorkát venne egy ismeretlen kislánynak és kiáltozna, hogy szabad vagyok!
Dehogy szabad, csak egy kurva. Egy és milliárd.
Szabadsága annyi csupán, hogy azt hiszi: tudja mi a szabadság. Holott sohasem tapasztalt, hiszen mindig szajha volt, sohasem ismert mást. Szabadsága annyi, mint egy és milliárd.
Kurva egy világot élünk! Táncolj hát, Primadonna, a színpadod megfestetted, most már csak arra vár, hogy titokzatos mosolyoddal végre újra színre lépj!
Kategóriák: Napiplusz Címkék: pszicho
Sárga. A falakon lefolyik a csend. Az óra ketyeg, idő mégsincs. Felhők az ablakon át és végtelen, ketyegő csend. Elérkezik az este és hangtalan, néma mormolással fordul éjszakába, észrevétlenül lopózik a sötét a szobába, amit csak egy gyertyaláng világít meg. Nem is kell több fény, ennyi elég egy hosszú téli estén.
Puha melegség. Aranyszín lángfény, derengés az estében, az időtlen ketyegésben. Lassan belőlem is távozik az idő, a ketyegés, a zizegés, elmúlik az érzés, hogy voltam, vagyok és talán leszek és egyetlenegy, végtelenül puha és meleg pillanatba fonodik össze a minden a semmivel.
Nincs idő.
És mintha sohasem lett volna. Tudom, hogy kint valószinütlenül csillagos az éj, bent gyertyafény. Néha meg-megremeg. Puha és meleg semmittevés. Ez a tél. Diót törni és vizet húzni a befagyott kútból reggel. Várni a tavaszt, zoknit stoppolni és tudni, hogy minden éjjel éles, hideg és hihetetlenül csillagos az ég.
Van olyan, hogy boldog a hideg.
Diót törni és vizet húzni a befagyott kútból reggel. Tudni, hogy az este lassú, puha meleg és ketyegő semmittevés. Spórolni kell a lyukas zoknival, hogy legyen mit stoppolni esténként, helyrehozni a tavasz és a nyár felelőtlen tékozlását.
Gyertyaláng.
A tűz az élet, fénye és ereje életet a télben. Amikor nem létezik az idő, lényegtelenné válnak a percek, az órák, a napok és a hetek. Ilyenkor lágy ölelések vannak.
Nincs idő, mert nincs szükség rá, hogy legyen.
Csak ritmus van, ami együtt lüktet az univerzummal. Lobogás van, ketyegés és mozdulatlan, valószinütlenül csillagos ég. Öltésben elforradó öltések vannak.
Ilyenkor csak az fáj néha, ha eszembe jut: Lesz még idő!
Kategóriák: Napiplusz Címkék: Nuni
Húznám én, ha zárna a húzó. Vagyis a húzózár, na. A sztori régebben kezdődött még, ’98 nyarán, amikor egy esős hetet töltöttünk el anyámmal Siófokon. Kevés emléket őrzök a kiruccanásról, annyit talán mégis, hogy közös szobában voltunk, máshol kellett reggelizni és esett az eső. Amit még őrzök, s használok is a mai napig, az a hátizsák, amiben munkába viszem a kajám még a mai napig is, ami velem volt szinte minden fontosabb utazásom alkalmával. A hátizsákot, ami immáron tizenhárom éve gyűri velem az életet, tűrte, hogy hurcibálom, odavágom, húzom és zárom. Ám minden hűségnek vége szakad egyszer, most is ez történt: megadta magát a húzózár. Már egy ideje úgyis csak az egyik kocsi működött rajta, de most maga a zipp szakadt el, így a zár még persze húzó, csak már nem zár, menthetetlenül csikicsuki lett belőle.
Gondoltam én, itt a táskás egy köpésre. Hiszen Újpesten minden kapualjban van valami bóóót. Hát levittem. Gondoltam megcsináltatom, mert nem lehet a világ pénze. Hát, így ne lottózzatok gyerekek! Amikor meghallottam az összeget (2800, azaz kettőezer-nyolcszáz HUF), azt hittem, lemegyek hídba, vissza meg HÉV-vel.
Aki ismer, az tudja, hogy nem szeretem az egyszerhasználatos dolgokat, jóformán semmit, ami eldobható. S ennek megfelelően eldobni sem szeretek. Tudom, én vagyok az, aki mindig széllel szemben hugyozik, de én már akkor ragaszkodtam a dolgaimhoz, amikor még nem volt akkora divat a környezetvédelem s amikor mindenki a rendszerváltás utáni árudömpingben tobzódott. Eddig is, ha tönkrement a zippzár, kicseréltettem, ha kilukadt megfoltoztam, ha elszakadt, megvarrtam. Az elvágatás, átszabás, felújítás és megjavítás nekem az életem része, a „personal recycling” igenis létező művészet. Hiszen a hiba forrása általában apró, csak megtalálni nehéz, de kellően elgondolkodva szinte bármilyen tárgy megjavítható. Kivéve persze, ha bonyolultabb egy lámpánál, de ez csak a saját, „nemértekazelektromossághoz” c. hozzáállásom. Nyilván, hiába értek a táskához, ha nincs varrógépem, amivel meg tudnám varrni. Mer kézzel még okés, hogy megcsinálnám, de a mai rohanó világban arra nincs időm. A táskás pedig majdhogynem még azt is hozzámondta az összeghez, hogy ennyiből már kapok újat. Hát ezaz! De mi van, ha én nem akarok újat, mégis felháborítónak tartom, hogy annyi pénzt kérnek el egy húzózárért?
Természetesen nem lehetek elégedetlen, mivel akárhogy is nézzük, 13 évet kibírt a táska! Ami nem kis teljesítmény. S még ma is úgy néz ki, mint új korában. Leszámítva, hogy nem zár a húz. Viszont még mindig szerencsésnek mondhatom magam, mert még mindig elvihetem anyámhoz a táskát, aki elviszi ahhoz a táskáshoz, aki olcsón megcsinál minden ilyesmit. Csak ezen a ponton nem csodálkozom, ha azok, akiknek nincs ilyen lehetőségük, egyszerűen kidobják és vesznek újat. Mert az új sem kerül többe, mint a zippcsere. Csak én meg nem vagyok ilyen. Van egy klasszikus, kellemes táskám, ami sose megy ki a divatból. Akkor minek cseréljem le? S honnan tudhatom, hogy az a táska nem megy-e szét nem 13, hanem három év múlva? Vagy három hónap múlva?
Akárki akármit is mond, én váltig fenntartom a nézetet, hogy értékválságon megyünk keresztül. A termékek egyre silányabbak és egyre javíthatatlanabbak. És korántsem vagyok benne biztos, hogy nem direkt készítik őket javíthatatlanra.
Haragszom továbbra is az eldobhatóságra, a pazarlásra, a műanyagokra. Valamint a világ azon részére, ami megtermeli ezt a szemetet, amit a világ másik része rövid használat után gondolkodás nélkül hajít ki. Én is kihajítom, mert nem tehetek mást a reklámújsággal, a vizes flakonokkal és a tejfölös pohárral. Nem szívesen dobom el őket, de tudom, hogy arra gyártották őket, hogy aztán rövid úton a szemétbe kerüljenek. Mint gyakorlatilag szinte minden mást.
Kategóriák: Napiplusz Címkék: Nuni, Putain, shit
Már napok óta gondolok Dosztojevszkijre. A véletlen hozta őt újra az életembe, csak pár percig tartott csupán a nagy találkozás. Ott volt a hármas metrón. Nem velem utazott, egy idősebb hölggyel volt, akit a külseje alapján simán nyugdíj előtt álló magyartanárnak hinné az ember. Vele utazott Dosztojevszkij, a hármas metrón. Talán már akkor is ott volt, amikor én munka után felszálltam a Ferenc-körútnál. Nem vagyok benne biztos, csak azt tudom, hogy a Lehel térnél már ott volt. A nő is, meg Dosztojevszkij is, csak előtte annyira elmerültem a saját gondolataimban, hogy nem is láttam, nem is hallottam. Ez már csak így van, ha meló után fáradtan és agyatlanul, gépiesen közlekedek. És akkor hirtelen felfigyeltem a nőre, a nőre, aki Dosztojevszkijt olvas, egy régi, puhakötésű és foszlott példányt. Felfigyeltem, mert nem szoktak Dosztojevszkijt olvasni a hármas metrón. Ahhoz túl proli a végállomás, ahonnan az emberek reggelente kiáramlanak, azért hogy este ugyanoda térjenek meg. Ahogy a nőt néztem, a nőt, aki Dosztojevszkijt olvas, elmosolyodtam. Ezt ő is észrevette, s az ötvenen túlról a maga diszkrét módján visszamosolygott. Így utaztunk hárman, a nő, én, meg Dosztojevszkij a hármas metrón, a végállomásig. Mintha remény fogott volna el, arra gondoltam, hogy igenis létezik még más is, mint az ingyen újságok, a reklám, a propaganda és a ponyvaregény. Aztán a végállomásra értünk, s leszálltunk, a nő is, meg én is. De Dosztojevszkij maradt. Hirtelen eszembe jutott, hogy magammal hozom, hogy a nő után szaladok, de tudtam, hogy ő is csak találta, szándékosan hagyta ott, ahol volt. Miután a szíves vigyázás után az ajtók záródtak, még néztem a szerelvény után, néztem, ahogy Dosztojevszkij magányosan eltűnik a kocsival együtt az alagútban. Arra gondoltam, hogy talán valaki keresni fogja, talán valaki a talált tárgyak osztályán… talán ha szerdán az áruház felé sétálok, akkor megvehetem egy húszasért Dosztojevszkijt, Dosztojevszkijt, akit elhagyott a nő a metrón. Társak voltak, a társtalan magányban egy szerelvényen késő este, véletlenül akadtak egymásra, hogy megosszanak pár percet az életükből, pár percet, ami nem csak nekik, hanem nekem is fontos lett.
Ahogy itt ülök most, a nyolcadikon s nézem a távolban a budai hegyeket, a fényeket, megint eszembe jut a nő, kinek arca mára már elmosódott emlékezetemben, eszembe jut Dosztojevszkij, holott regénye címét megmondani már nem tudnám. Arra gondolok, hogy mióta megírta azt a könyvet, mennyit változhatott a világ. Az ember mennyit teremtett, mennyit fejlődött, s mindezt mennyire vakon tette. Hiszen nem ura már rég az általa alkotottaknak, legyen szó a gazdaságról, a társadalomról, a műanyagokról, vagy bármi más, modern találmányról. Emberek kutatják azt, amit az ember hozott létre, az ember a vak teremtő. Emberek vizsgálják a saját életük, s próbálnak rájönni arra, hogy mit rontottak el, mert az ember vak teremtő. Vak és süket, mint jómagam, amikor egy hosszú és fárasztó munkanap után a melóból jövet felszállok a hármas metróra a Ferenc-körútnál. Anyagok, értékrendek, ideológiák, rendszerek és tézisek alakulnak ki mellettünk, s hozzánk már csak úgy jut el a termék, mint végfogyasztóhoz. A világ, s vele nézetei, divatja, anyagai és ideológiái gyorsabban avulnak el, mint ahogy megszülethetnének, a tegnap divatja a ma szemete, amit sugárzó arccal túrunk közösen, mert megfizethető. Megfizethető, de ugyanannyira nem tartós, mint bármi más. Az érték meghalt.
Ülök a szobámban, s arra gondolok, hogy amik körülvesznek tárgyak, mind a földből származnak, mindet a Föld adta, az ember tervezte s készítette el, s lebomlásuk csak földtörténeti mércével mérhető. Az alumínium, a polikarbonátok, a műgyanták, szilikonok, teflonok és ragasztók, még akkor is itt lesznek, amikor az ember már nem. Túl fogják élni Dosztojevszkij könyveit, amiket papírra nyomtattak, mely anyag bomlékony, s így képes visszatérni a körforgásba. Dosztojevszkij képes erre, de a falilámpám borítása már nem. Dosztojevszkij emberi érték, mi az emberrel együtt semmisülne meg, válna újra földdé, míg a bőröndöm polikarbonát borításának évezredek kellenének, vagy még több, hogy szétessen, molekulákká váljon újra, mely molekulák azonban még mindig nem alkotják a természet részét, mert bár onnan származnak, mégsem tudnak visszatérni oda.
Ülök, alattam terül el egy ország fővárosának részlete. Alattam terül el a válság, a tudatlanság, a nyomor. Alattam terül el megannyi hívság, megannyi büszkeség, baljós árny. Alattam terülnek el a napsütött, rántotthús-szagú vasárnap délutánok, a lusta esők szombatonként, a fátyolos ősz. Alattam zakatolt Dosztojevszkij meg a nő. Alattam terül el a divat, a hóbort, a lassú felbomlás. A gyorsuló világnak talán egy előnye lesz majd, hogy gyorsan fog kimúlni. Csak kurvára nem fájdalommentesen.
Kategóriák: Napiplusz Címkék: pszicho
Igen, hálát adok azért, amiért a szabadságomat itthon tölthetem, élvezhetem a napsütést, a kertem, a virágokat, a madárcsicsergést és a nyarat. Meg azért is, hogy nem máshova utaztam el. Hogy nem kellett csomagolni,órákon át zötykölődni, vagy éppen a repülőtéren várakozni.
Szokásomhoz híven (ebbe max. Lacika köthetne bele, mert vele valahogy mindig csisszesen értünk ki az állomásra) már egy órával korábban kiértem Kelenföldre. Hőség, napfény, olvadtam. A sör hideg volt a büfében, a terasz árnyas, egy kétéves forma kissrác meg felnevetett, hogy „Kakas!”, ahogy meglátott.
Hálát adok a nyárért is, a csendért. No meg azért, mert mindez van. Megvenni sem kellett. És cserében sem várnak el semmit. És hagyja, hogy erőt és ihletet merítsek belőle.
Türelmetlenül utaztam, vártam a megérkezést. S teljesen még mindig nem érkeztem meg. Fura, de valahogy még nem vagyok teljesen itthon, még egy részem kavarog valahol, a lelkem egy darabkája még nem talált a testemhez haza.
Régen sírtam már a boldogságtól, de most tudnék. Egészen egyszerűen csak amiatt, mert semmivel sincs most több, mint amennyi valaha is volt. Mégis mindez most sokkal több, mint bármikor volt. Nem lehet ezt megfogalmazni.
Csak szavak.
Érték.
Valóság.
Pillanat.
Átérzés.
Elmélyülés.
Varázs.
Sóhaj.
Kategóriák: Napiplusz Címkék: Nuni
„ha reggel felkelek, nevet rám az ég” – na ez szokott lenni a ritkább eset, megszámolni nem lenne érdemes, hogy hányszor fordult ez elő velem életem során, talán ha egyszer. Általában a műsor úgy zajlik le, hogy bögre kávé és nyúlok a cigaretta után. Ma reggel is ez volt…
Félúton álom és valóság között, de már kávézva indult el a vezérhangya a témán, miszerint júliustól talán már csak itthon lehet pöfékelni legálisan, vagy pedig tanácsos lesz bevonulni a pszichiátriára, egyébként a tiltási hullám minket is elér.
Ahogy ezen merengtem, valahogy kibontakozott a szemem előtt a folyamat. Hiszen bárhol voltam Európában (Franciaország, Németország, Svájc), mindig megélhettem a tiltás bevezetésének pillanatát, a napot, amikor minden kocsma, minden kávézó és étterem asztalairól lekerültek a hamutartók. Ez nagyjából az utolsó lépése annak, hogy leszoktassák az embereket, ergo hogy belenyúljanak a személyes döntésükbe.
De nézzük mivel is kezdődött… csak anyám elbeszéléseiből ismerem a boldog aranykort, amikor mindenhol lehetett dohányozni, meg Szerbiában volt szerencsém megtapasztalni az élményt a távolsági autóbuszon, furcsa volt és érdekes. Ezt az állapotot kezdték el minden országban szabályozni, legelőszöris az áremeléssel. Ez volt a „szoft” módszer, addig emelik az árat, amíg az emberek nem tudják már megfizetni. Aztán hamar kiderült, hogy ezzel csak a csempészés virágzott fel, s bár a forgalom csökkent, a fogyasztás nem. Ekkor a dohánygyárak – a magas adótartalom és így a profitcsökkenés kockázatával – csökkentették az áraikat. Ez a folyamat indult meg Magyarországon tavaly év végén, amikor egyre több gyártó kezdte el akciósan árulni a cigarettát. Nyilván ez nem szolgálja a leszoktatás nemes célját, s éppen ezért ez az a pont, ahol minden országban bevezetik a tiltást. Az indokok, érvek és ellenérvek számomra lényegtelenek. Ami viszont a durva, hogy ennek a dolognak az „előnyeit” pénzben számolják, ami szerintem világosan megmutatja, hogy ennek az egésznek mi a lényege. Egyrészről a saját egészségünk védelmének érdekében belenyúlnak a szabad döntéshez és választáshoz való jogokba (kíváncsian várom, hogy mikor lesz büntethető az öngyilkosság, merthogy adó- és járulékkiesést okoz. Vajon pár éven belül az öngyilkosokat már nem lehet eltemetni, hanem életfogytig tartó fegyház lesz a bünti?), másrészről bőszen számolgatják, hogy úgymond az államnak mi lenne a költséghatékony megoldás. Pénzről van szó keményen, nem másról, legalább úgy, mintha az összeg, amit megtakarítani szándékoznak most megváltást hozhatna. Nem fog. A számok közelítő és becsült értékek, amik évtizedekre lebontva, szabálytalanul oszlanak meg. Mert minden egyes forint útja azon múlik az elkövetkezendő 10 évben, hogy az a körülbelül 10.000.000 ember hogyan dönt minden egyes napon abból a 3652-ből, amiből ez a 10 év áll. Nem vagyok matekos, de gyanítom, hogy a variációk száma közelít ahhoz a fekvő nyolcashoz, amit végtelennek szokás nevezni.
However… aki szereti az irodalmat, annak a témához kapcsolódóan ajánlom figyelmébe Per Wahlöö: Gyilkosság a 31. emeleten című könyvét. Bár krimiként szokták bekategorizálni, de szerintem sokkal több annál: elméleti modell annak az illusztrálására, hogyan is működik az állam, mint gépezet és hogyan működik a hatalom, mint erő.
Kategóriák: Napiplusz Címkék: FU, Putain
Régen írtam, s bevallom, hogy szégyellem is magam. Pedig akartam... minden egyes nap holnapot hozott. Nem tudom, mit írjak, vagy miért és hogyan.
Reménykedem csak, mert ez maradt, a remény, minden más elmúlt, megfakult, elkopott és elveszett. Ilyen az élet - talán.
Az eszem elviszik a hivatalos ügyek, bolond egy ország ez, s bolond emberek lakják... náha azt modnanám, hogy hagynék mindent hátra, s mennék világgá. De tudom, hogy az nem a megoldás, voltam már messze, de mégis tudtam mindig, hogy itt van az otthonom, itt, a semmiben, ahol nem látni mosolyt az arcokon. A keserűség földjén kell édes, meleg kenyeret teremtenem, mert hol szájamba adják az éltető ételt, ott maradásom nincsen. Próbáltam. Talán ez a sors, hogy mégsem ment. Talán a talán is csak talán, de minden esetre túl sok van belőle ahhoz, hogy az ember bizonyosságot nyerhessen. Így aztán teszem a dolgom.
Őrült vagyok, bevállalom. Vagy talán csak egy bizonytalan barom, aki nem tud semmit az életről. S megint talán. Talán csak a talán lehet a bizonyosság.
Este lett, s ez a nap nem hozott holnapot, mert írok, látod. Megkésve, s ha kézzel tenném, akkor ronda lenne az írás. Zaklatott vagyok, mert az, ahol vagyok az nem az, mint ahová indultam. Vakvágányon vesztegelve, s az állomás területén a szalasztás tilos. Nem találom a kanyart. A kanyart, ahol vakon fordultam el. A kanyart, amit nem kellett volna örömkiáltások közepette bevennem.
Hol vagyok? Kérdezem minden nap, s az a bosszantó, hogy néha megnyugtat a válasz. S mindig jönnek más holnapok, amikor a düh és a kétség majd szétvet, amikor lelkemből kiált fel a szózat, hogy hazugság! Minden csak hazugság, minden csak ámítás, minden, amit valaha hittem, gondoltam és éreztem, az nem valódi, sose volt az enyém, csak kaptam, mert kértem, de soha nem volt benne egy pillanatnyi teremtés. Éltem, anélkül, hogy egy pillanatra is enyém lett volna az egész.
Nem is tudom már, miért írok... csak panasz és panasz, mi belőlem a mai estén felszakad. Talán azért írok, mert bízom, mert bízom abban, hogy szavaim elolvassák majd, bízom abban, hogy amit mondani akarok, az érdekes. Vagy csak költőieskedő maszlag.
Lehetne csúnyábban is írni, mondjuk így: "Bassza meg a kurva élet ezt az egész kibaszott szart!". Lehetne... indulat lenne, értelem nélkül, ami néha kell, de ma már túl sokat káromkodtam ahhoz, hogy ez a pár ocsmány szó megnyugvást hozhasson. Ugye, a hivatali ügyek. Unatkozó ügyintézőnő a telefon túlsó végén, aki örült annak, hogy felhívta végre valaki, egy községi önkormányzat adóosztályán nem lehet nagy a nyüzsgés, így hát beszélt és beszélt, én meg mondtam volna a magamét, de majdnem megtudtam azt is, hogy hányas szoknyát hord, meg hogy ne idegeskedjek, nem biztos, hogy be kell fizetni azt a tizenhatezer forintot, csak adjam be a kérelmet, persze szépen s kézzel írva, mert azt úgy kell. Kérdem én! Mostanság, amikor gépelni gyorsabb már, mint kézzel, papírra tollal s itatóssal kérvényt írni, miért kell, hogy a kézírásom, ami az enyém, díszítse a papírt, s miért nem elég a hivatalnak a times new roman, ami alapbeállításként a szövegszerkesztő sajátja s nem az enyém? Értelmetlen halandzsa...
A napok telnek, egyik a másik után. Idegesítően. Hétfő, kedd, szerda, satöbbi.. .a sorrend mindig a megszokott, s mindig oda is figyelek arra, hogy éppen milyen a nap neve. Csak tudnám, hogy minek, amikor a napok így is és úgy is egymásba folynak. Talán a lottó miatt, amit még mindig feladok. Talán a lottó miatt jegyzem a napok nevét, mert a posta szombaton zárva van.
Várok. Még mindig várok, Várom a csodát, talán szót, érintést, bármi mást. S persze mindig van jó tanács: "Dugd ki az orrod!" - de mégis hová? Persze kidugom, elmegyek ,szórakozom néha és akkor vagy két napig áll a zászló és minden szépnek tűnik. Olyankor szoktam úgy válaszolni a kérdésre, hogy jó helyen vagyok és irányban. De egyre jobban érzem azt, hogy ez nem így van. Valahol messze fent egy cél lebeg a horizonton. Tudom, hogy ott vagyok, s tudom, hogy én vagyok. El mégsem érem. Talán még nem. Nem tudom. Újra talán... mindig csak talán. Talán a talán a hibás, mert előszeretettel alkalmazom.
Nos... abbahagyom az írást, kezd értelmetlen lenni...talán.
Kategóriák: Napiplusz Címkék: pszicho
Íme, leteltek a karácsonyi ünnepek is, holnap már Szilveszter napja s jön az Új Év. Azt hiszem, hogy a veszteségek évét zárom. Minden téren sokat veszítettem, anyagiakban, érzelmekben, kapcsolatokban. Barátok maradtak el mellőlem, ígéretes, bimbózó szerelmek váltak semmivé, felbomlott szinte minden körülöttem, ami az elmúlt években felépült. Hagytam, hogy ez megtörténjen. S nem bánom most már.
Fájó szívvel váltam meg kedvenc tárgyaimtól és sokathordott ruháimtól, amikor idén márciusban Svájcból haza kellett jönnöm. Mégis, a veszteség könnyebbé tett. Néha örömmel találkoztam régenlátott barátokkal és ismerősökkel, aztán fájó szívvel állapítottam meg, hogy a kötelező udvariassági körök lefutása után már nincs mondani valónk egymás számára. Szomorú voltam, mert jó barátoknak mondtam azt, hogy "Isten veletek!", embereknek, akikkel egykoron milliónyi szál kötött össze. Volt, akit erőszakkal kellett elküldenem, volt, aki önként ment úgy, hogy észre sem vette már, hogy a minket összekötő utolsó szál is elpattant. A veszteség, bár magányt hozott, ürességet, egyedüllétet és tanácstalanságot, mégis könnyebbé tett.
Egész évben vártam az újat, a hirtelent, a váratlant. Vártam a meglepetést, az újdonságot, hogy átalakul minden. Naív voltam, mert túl korán vártam a változást, elébe mentem volna annak, aminek tudom, nem lehet. A réginek fel kell bomlania ahhoz, hogy helyet csináljon az újnak, vesznie kell sok mindennek ahhoz, hgoy kellő tér és energia álljon rendelkezésre ahhoz, hogy az új összefüggések a változás révén átalakítsák az életet. Az új a régi pusztulásával születik meg. Ha valaki újra vágyik, de meg akar tartani mindent, ami régi, akkor szembe kell néznie azzal az egyszerű igazsággal, hogy földi életünk és vele együtt az anyag véges, nem pedig végtelen. Ezáltal válik a küldetés lehetetlenné, a régi megtartásával nem születhet meg az új.
Veszteségekkel teli volt ez az év, bánat, düh és harag szőtte át, értelmetlen érzelmek és szenvedések. Értelmetlenné csak mostanra váltak. Akkor az értelmük az volt, hogy feldolgozzam az elválást. Most már kevés az, amim van. Sok a hely az újnak. A várakozással eltelő időben pedig azon gondolkozok, hogy milyen tanulságokat vonhatok le, mit tanulhatok a tapasztalásaimból.
A kűzdés és vesztés éve volt az idei számomra. Bármiért is kűzdöttem, elbuktam a csatát. Legyen az szerelem, legyen az virágültetés. A sok kis győzelem, ami mégig ért engem, nem billentette át a mérleget. A sok apró csoda, amit átéltem, a sok jó érzés, szép gondolat és szerető ölelés csak tüneti kezelés volt, mindez segített engem abban, hogy bármennyire is nehéz volt, de felvegyem a kesztyűt újra. És újra, és újra.
Kategóriák: Napiplusz Címkék: pszicho
A felismerés jöhet bárhol és bármikor. A lényeg, hogy legyünk rá fogékonyak, irányába nyitottak, s ha megszületett a gondolat, akkor gyorsan, tisztán gondoljuk végig azt.
Megtanultam már, hogy a felismerés szereti a „véletlen” pillanatokat, azokat, amelyekben eszünk ágában sincs arra gondolni, amire, hanem hirtelen eszünkbe jut, s amikor megkapaszkodott a téma, akkor a hozzá kapcsolódó emlékek, érzelmek és gondolatok mind egy szálra fűzve, tökéletes és logikus rendszert alkotva virítanak agyunk vetítővásznán.
Bosszankodva álltam a forró zuhany alá, mert a szülői házban való lakozásnak neuralgikus pontja a fürdőszoba, ugyanis itt van a vécé is. Ez gond annyiból, hogy ha én használom a fürdőt, akkor anyám minden habozás nélkül ront be, ha valamit ott csinálni akar. Ez nem tartozik hozzá szervesen a történethez, ez csak az alapját adja, hangulati kép ez, hogy amikor megnyitottam a vizet, az agyam teljes kapacitással ezen pörgött. Utána meg sok minden máson, a nap eseményein, s amíg zuhanyoztam, valahogy feldolgoztam a napom.
Csak ezután hasított agyamba a téma, s szirénaként villogni kezdett. A témát magát talán úgy foglalhatnám össze, hogy az „ismerkedéseim”. A folyamat, az események, melyeken keresztül társra próbálok találni, meglelni azt az embert, aki… s most nem folytatom a mondatot, mert azt az Embert már megismertem. Viszont ezen a tényen mégiscsak túlmutat a téma. A téma, ami előttem feküdt kiterítve, s most felravatalozásra került. Valószínű, hogy már sokan írtak róla, sokan beszéltek róla, sokan meg is énekelték. Ez a folyamat nem más, mint egy másik ember megismerésének s a vele való kapcsolat kialakításának a folyamata.
Tény, hogy a téma túl nagy ahhoz, hogy részletekbe bocsátkozzam. Viszont írásba akarom fektetni azt, amit nem lehet: a gondolatot s összefüggéseit. Újfent le kell szögeznem, hogy EGY kivételtől eltekintve a folyamat mindig azonos volt, az elejétől a végéig. Csak az emberek változtak és a díszletek. A buktató mindig ott volt, s én sohasem gondoltam rá. Nem gondoltam arra, hogy van tovább. Tovább, mint például, hogy van ébredés egy mámoros éjszaka után, amikor a másik ott lesz (ha szerencsém van). Próbálván igazodni a rohanó életmódhoz s a saját vágyaimhoz, általában nem is kellett olyan sokat várni erre az éjszakára. Néha jó volt, néha totális kudarc, utána pedig a tökéletes sötétség. Nem tudtam, hogy mi lesz akkor, ha kinyitom a szemem reggel. S az események ritkán vettek romantikus fordulatot, vagy okoztak kellemes meglepetést. A kotta adott volt, a dal csak úgy szólalhatott meg, követte a hangokat. Az már csak cifra sallang, hogy ki lett szerelmes, ki nem, ki telefonált végül s ki nem vette fel. Díszítések ezek, a dallam adott volt: én nem foglalkoztam vele, az élet pedig improvizált. Egy kivétellel, soha nem gondoltam át. Még akkor is egy lépéssel hátrébb voltam, amikor az események már előre haladtak.
Emellett a legnagyobb, mindenki által ismert tévedésbe is sikerült beleesnem: a kapcsolat sosincs kész, nincs olyan, hogy „most ez van és ez marad mindörökké”. A kapcsolat is változik, s akkor lesz értékálló, ha változása ellenére is lényege változatlan marad. S hogy mi a lényege? A kapcsolat résztvevőinek harmóniája. Ez az, ami nem ismer sem távolságot, sem időt, sem minőséget. Ami vagy van, vagy nincs.
Amikor reménytelin, s nem titkolt kanossággal megérkeztem egy találkozóra, akkor rövid távon ez a harmónia könnyen kialakítható. Alantas célú ez a színjáték, s ha az ember nem száll ki belőle időben, akkor bizony a vége lesz az a kőkemény büntetés, amikor az élet improvizálja végig a történet záró akkordjait. Ami törvényszerű. Most már nem haragszom emiatt sem Istenre, sem emberre, sem pedig az életre.
Mint ahogy írtam, a fentiek alól van EGY kivétel. S talán balgaság leírni az érzetet, viszont ez az érzés bennem ma, a zuhany alatt bizonyosságot nyert: felbomolhat a forma, megszűnhet bármi, ami az anyaghoz kötődően egy kapcsolat jellemzője lehet, de ha a kapcsolat ezt túléli, akkor a harmónia is megmarad. Ha másban nem, akkor abban, hogy mind a két félnek ugyanakkor és ugyanúgy fáj.
