Ismerem Marie-t. Mindig rámosolygok, amikor felfedezem egy arcban, egy gesztusban, egy határozottan kiabált, vagy félszegen elharapott félmondatban. Marie-nak ezer és ezer arca van, millió és millió. Ahogy a járdaszegélyen ténfereg, magas tűsarokban, igen, néha talán túl magas tűsarokra tűzve, s várja a kuncsaftot.

Láttam már őt sokszor, amint az ágy szélén ül, s megszámolja a bankókat, mielőtt a helyére igazítaná pöttöm szoknyáját. Ilyankor már nem fontos a kuncsaft, aki rendesen fizetett. Marie kilép a verőfénybe, az utcára, mögötte hangosan csapódik a kapu, s ő máris elfelejtette mindazt, ami történt, a lihegve izzadó testet, ami az előbb még rajta feküdt. Mert Marie ilyen. Túl szőke és túlontúl céltudatos, léha, igen, szajha ő. Szajha, aki egy perc múlva már más ruhában, más színű hajjal egy másik járdát koptat. Csak a bankókat számolja mindig ugyanazokkal az elégedett kézmozdulatokkal, csak a gyermeki öröm az arcán ugyanaz, amikor a pénzt kis oldaltáskájába gyűri, a többi mellé.

A Primadonna ismeri őt, ezért látja meg minden arcban, gesztusban és félmondatban Marie-t. Mert egyek ők, s mégis elítélik egymást. Hajba kapnak egy ócska rongyon. Mert ismerik egymást. Egymástól tanultak, egymásból születtek és mindig egymásban halnak el.

Látom Marie-t, ahogy reggelente álmos fejjel, kócosan, kis, bájos köntösbe bugyolálva kitántorog a szobájából. És látom a villamoson, az irodában is rám mosolyog, ha fásultan belépek. Látom a tévében, a rádióban is felismerem hangját, mert egy és mégis osztható, fogalom.

Önzetlen és segítőkész. Mindig tud adni, anélkül, hogy adni akarna. Mona Lisa ő, aki titokzatos mosolyával ejt rabul évszázadokat.

Kurva egy világot élünk, ahol az élet úgy teszi szét a lábát, mint Marie, s csak azért, mert tudni fogja, hogy a megszokott, izzadt lihegés után, számolhatja a bankókat.

Marie magányos. Egyetlen öröme, hogy szétteheti a lábát és számolhatja a bankókat. Más nem számít. Vagyis számít, de úgysem tudná megmondani, hogy mi az és miért számítana.

Kopatja a járdát, mert mást nem ismert sosem. Nem volt virágárus, sem szobalány. Úrinő sem volt soha, holott bankóiból már rég meg tudná fizetni magának a fényűzést. Csak léhaságokra költ, csacska dolgokra. Mert mindig van mit megvenni és mindig akad, amit eldobhat. Szétteszi a lábát a kuncsaftnak csak hogy megszerezze azt, amire nincsen szüksége, hogy megunja azelőtt, hogy akár egy pillanatra is örülne neki. Így éli az életét. Így éli milliónyi életét.

Marie céltudatos és önző, magányos és boldogtalan, lenyűgöző és leigázhatatlan. Talán ezt mondaná magáról is, miközben szajha, semmi más, mint ócska rongy, akivel bárki kedvére törölheti fel a konyhakövet.

Azt hiszi magáról, hogy szabad.

Pedig csak egy kurva.

Milliónyi kurva, egy és milliárd. Gondolatban, szóban és cselekedetben. A szabadságot olyannak ismeri, aminek gondolja. Szabadsága, hogy azt hiszi, elküldhetné bármelyik kuncsaftot. De nem teszi. Ha mégis megtenné, eufóriában úszva, a szabadság mámorító érzésével vágtatna a járdán. Cukorkát venne egy ismeretlen kislánynak és kiáltozna, hogy szabad vagyok!

Dehogy szabad, csak egy kurva. Egy és milliárd.

Szabadsága annyi csupán, hogy azt hiszi: tudja mi a szabadság. Holott sohasem tapasztalt, hiszen mindig szajha volt, sohasem ismert mást. Szabadsága annyi, mint egy és milliárd.

Kurva egy világot élünk! Táncolj hát, Primadonna, a színpadod megfestetted, most már csak arra vár, hogy titokzatos mosolyoddal végre újra színre lépj!

Sárga. A falakon lefolyik a csend. Az óra ketyeg, idő mégsincs. Felhők az ablakon át és végtelen, ketyegő csend. Elérkezik az este és hangtalan, néma mormolással fordul éjszakába, észrevétlenül lopózik a sötét a szobába, amit csak egy gyertyaláng világít meg. Nem is kell több fény, ennyi elég egy hosszú téli estén.

Puha melegség. Aranyszín lángfény, derengés az estében, az időtlen ketyegésben. Lassan belőlem is távozik az idő, a ketyegés, a zizegés, elmúlik az érzés, hogy voltam, vagyok és talán leszek és egyetlenegy, végtelenül puha és meleg pillanatba fonodik össze a minden a semmivel.

Nincs idő.

És mintha sohasem lett volna. Tudom, hogy kint valószinütlenül csillagos az éj, bent gyertyafény. Néha meg-megremeg. Puha és meleg semmittevés. Ez a tél. Diót törni és vizet húzni a befagyott kútból reggel. Várni a tavaszt, zoknit stoppolni és tudni, hogy minden éjjel éles, hideg és hihetetlenül csillagos az ég.

Van olyan, hogy boldog a hideg.

Diót törni és vizet húzni a befagyott kútból reggel. Tudni, hogy az este lassú, puha meleg és ketyegő semmittevés. Spórolni kell a lyukas zoknival, hogy legyen mit stoppolni esténként, helyrehozni a tavasz és a nyár felelőtlen tékozlását.

Gyertyaláng.

A tűz az élet, fénye és ereje életet a télben. Amikor nem létezik az idő, lényegtelenné válnak a percek, az órák, a napok és a hetek. Ilyenkor lágy ölelések vannak.

Nincs idő, mert nincs szükség rá, hogy legyen.

Csak ritmus van, ami együtt lüktet az univerzummal. Lobogás van, ketyegés és mozdulatlan, valószinütlenül csillagos ég. Öltésben elforradó öltések vannak.

Ilyenkor csak az fáj néha, ha eszembe jut: Lesz még idő!

Húznám én, ha zárna a húzó. Vagyis a húzózár, na. A sztori régebben kezdődött még, ’98 nyarán, amikor egy esős hetet töltöttünk el anyámmal Siófokon. Kevés emléket őrzök a kiruccanásról, annyit talán mégis, hogy közös szobában voltunk, máshol kellett reggelizni és esett az eső. Amit még őrzök, s használok is a mai napig, az a hátizsák, amiben munkába viszem a kajám még a mai napig is, ami velem volt szinte minden fontosabb utazásom alkalmával. A hátizsákot, ami immáron tizenhárom éve gyűri velem az életet, tűrte, hogy hurcibálom, odavágom, húzom és zárom. Ám minden hűségnek vége szakad egyszer, most is ez történt: megadta magát a húzózár. Már egy ideje úgyis csak az egyik kocsi működött rajta, de most maga a zipp szakadt el, így a zár még persze húzó, csak már nem zár, menthetetlenül csikicsuki lett belőle.

Gondoltam én, itt a táskás egy köpésre. Hiszen Újpesten minden kapualjban van valami bóóót. Hát levittem. Gondoltam megcsináltatom, mert nem lehet a világ pénze. Hát, így ne lottózzatok gyerekek! Amikor meghallottam az összeget (2800, azaz kettőezer-nyolcszáz HUF), azt hittem, lemegyek hídba, vissza meg HÉV-vel.

Aki ismer, az tudja, hogy nem szeretem az egyszerhasználatos dolgokat, jóformán semmit, ami eldobható. S ennek megfelelően eldobni sem szeretek. Tudom, én vagyok az, aki mindig széllel szemben hugyozik, de én már akkor ragaszkodtam a dolgaimhoz, amikor még nem volt akkora divat a környezetvédelem s amikor mindenki a rendszerváltás utáni árudömpingben tobzódott. Eddig is, ha tönkrement a zippzár, kicseréltettem, ha kilukadt megfoltoztam, ha elszakadt, megvarrtam. Az elvágatás, átszabás, felújítás és megjavítás nekem az életem része, a „personal recycling” igenis létező művészet. Hiszen a hiba forrása általában apró, csak megtalálni nehéz, de kellően elgondolkodva szinte bármilyen tárgy megjavítható. Kivéve persze, ha bonyolultabb egy lámpánál, de ez csak a saját, „nemértekazelektromossághoz” c. hozzáállásom. Nyilván, hiába értek a táskához, ha nincs varrógépem, amivel meg tudnám varrni. Mer kézzel még okés, hogy megcsinálnám, de a mai rohanó világban arra nincs időm. A táskás pedig majdhogynem még azt is hozzámondta az összeghez, hogy ennyiből már kapok újat. Hát ezaz! De mi van, ha én nem akarok újat, mégis felháborítónak tartom, hogy annyi pénzt kérnek el egy húzózárért?

Természetesen nem lehetek elégedetlen, mivel akárhogy is nézzük, 13 évet kibírt a táska! Ami nem kis teljesítmény. S még ma is úgy néz ki, mint új korában. Leszámítva, hogy nem zár a húz. Viszont még mindig szerencsésnek mondhatom magam, mert még mindig elvihetem anyámhoz a táskát, aki elviszi ahhoz a táskáshoz, aki olcsón megcsinál minden ilyesmit. Csak ezen a ponton nem csodálkozom, ha azok, akiknek nincs ilyen lehetőségük, egyszerűen kidobják és vesznek újat. Mert az új sem kerül többe, mint a zippcsere. Csak én meg nem vagyok ilyen. Van egy klasszikus, kellemes táskám, ami sose megy ki a divatból. Akkor minek cseréljem le? S honnan tudhatom, hogy az a táska nem megy-e szét nem 13, hanem három év múlva? Vagy három hónap múlva?

Akárki akármit is mond, én váltig fenntartom a nézetet, hogy értékválságon megyünk keresztül. A termékek egyre silányabbak és egyre javíthatatlanabbak. És korántsem vagyok benne biztos, hogy nem direkt készítik őket javíthatatlanra.

Haragszom továbbra is az eldobhatóságra, a pazarlásra, a műanyagokra. Valamint a világ azon részére, ami megtermeli ezt a szemetet, amit a világ másik része rövid használat után gondolkodás nélkül hajít ki. Én is kihajítom, mert nem tehetek mást a reklámújsággal, a vizes flakonokkal és a tejfölös pohárral. Nem szívesen dobom el őket, de tudom, hogy arra gyártották őket, hogy aztán rövid úton a szemétbe kerüljenek. Mint gyakorlatilag szinte minden mást.

Már napok óta gondolok Dosztojevszkijre. A véletlen hozta őt újra az életembe, csak pár percig tartott csupán a nagy találkozás. Ott volt a hármas metrón. Nem velem utazott, egy idősebb hölggyel volt, akit a külseje alapján simán nyugdíj előtt álló magyartanárnak hinné az ember. Vele utazott Dosztojevszkij, a hármas metrón. Talán már akkor is ott volt, amikor én munka után felszálltam a Ferenc-körútnál. Nem vagyok benne biztos, csak azt tudom, hogy a Lehel térnél már ott volt. A nő is, meg Dosztojevszkij is, csak előtte annyira elmerültem a saját gondolataimban, hogy nem is láttam, nem is hallottam. Ez már csak így van, ha meló után fáradtan és agyatlanul, gépiesen közlekedek. És akkor hirtelen felfigyeltem a nőre, a nőre, aki Dosztojevszkijt olvas, egy régi, puhakötésű és foszlott példányt. Felfigyeltem, mert nem szoktak Dosztojevszkijt olvasni a hármas metrón. Ahhoz túl proli a végállomás, ahonnan az emberek reggelente kiáramlanak, azért hogy este ugyanoda térjenek meg. Ahogy a nőt néztem, a nőt, aki Dosztojevszkijt olvas, elmosolyodtam. Ezt ő is észrevette, s az ötvenen túlról a maga diszkrét módján visszamosolygott. Így utaztunk hárman, a nő, én, meg Dosztojevszkij a hármas metrón, a végállomásig. Mintha remény fogott volna el, arra gondoltam, hogy igenis létezik még más is, mint az ingyen újságok, a reklám, a propaganda és a ponyvaregény. Aztán a végállomásra értünk, s leszálltunk, a nő is, meg én is. De Dosztojevszkij maradt. Hirtelen eszembe jutott, hogy magammal hozom, hogy a nő után szaladok, de tudtam, hogy ő is csak találta, szándékosan hagyta ott, ahol volt. Miután a szíves vigyázás után az ajtók záródtak, még néztem a szerelvény után, néztem, ahogy Dosztojevszkij magányosan eltűnik a kocsival együtt az alagútban. Arra gondoltam, hogy talán valaki keresni fogja, talán valaki a talált tárgyak osztályán… talán ha szerdán az áruház felé sétálok, akkor megvehetem egy húszasért Dosztojevszkijt, Dosztojevszkijt, akit elhagyott a nő a metrón. Társak voltak, a társtalan magányban egy szerelvényen késő este, véletlenül akadtak egymásra, hogy megosszanak pár percet az életükből, pár percet, ami nem csak nekik, hanem nekem is fontos lett.

Ahogy itt ülök most, a nyolcadikon s nézem a távolban a budai hegyeket, a fényeket, megint eszembe jut a nő, kinek arca mára már elmosódott emlékezetemben, eszembe jut Dosztojevszkij, holott regénye címét megmondani már nem tudnám. Arra gondolok, hogy mióta megírta azt a könyvet, mennyit változhatott a világ. Az ember mennyit teremtett, mennyit fejlődött, s mindezt mennyire vakon tette. Hiszen nem ura már rég az általa alkotottaknak, legyen szó a gazdaságról, a társadalomról, a műanyagokról, vagy bármi más, modern találmányról. Emberek kutatják azt, amit az ember hozott létre, az ember a vak teremtő. Emberek vizsgálják a saját életük, s próbálnak rájönni arra, hogy mit rontottak el, mert az ember vak teremtő. Vak és süket, mint jómagam, amikor egy hosszú és fárasztó munkanap után a melóból jövet felszállok a hármas metróra a Ferenc-körútnál. Anyagok, értékrendek, ideológiák, rendszerek és tézisek alakulnak ki mellettünk, s hozzánk már csak úgy jut el a termék, mint végfogyasztóhoz. A világ, s vele nézetei, divatja, anyagai és ideológiái gyorsabban avulnak el, mint ahogy megszülethetnének, a tegnap divatja a ma szemete, amit sugárzó arccal túrunk közösen, mert megfizethető. Megfizethető, de ugyanannyira nem tartós, mint bármi más. Az érték meghalt.

Ülök a szobámban, s arra gondolok, hogy amik körülvesznek tárgyak, mind a földből származnak, mindet a Föld adta, az ember tervezte s készítette el, s lebomlásuk csak földtörténeti mércével mérhető. Az alumínium, a polikarbonátok, a műgyanták, szilikonok, teflonok és ragasztók, még akkor is itt lesznek, amikor az ember már nem. Túl fogják élni Dosztojevszkij könyveit, amiket papírra nyomtattak, mely anyag bomlékony, s így képes visszatérni a körforgásba. Dosztojevszkij képes erre, de a falilámpám borítása már nem. Dosztojevszkij emberi érték, mi az emberrel együtt semmisülne meg, válna újra földdé, míg a bőröndöm polikarbonát borításának évezredek kellenének, vagy még több, hogy szétessen, molekulákká váljon újra, mely molekulák azonban még mindig nem alkotják a természet részét, mert bár onnan származnak, mégsem tudnak visszatérni oda.

Ülök, alattam terül el egy ország fővárosának részlete. Alattam terül el a válság, a tudatlanság, a nyomor. Alattam terül el megannyi hívság, megannyi büszkeség, baljós árny. Alattam terülnek el a napsütött, rántotthús-szagú vasárnap délutánok, a lusta esők szombatonként, a fátyolos ősz. Alattam zakatolt Dosztojevszkij meg a nő. Alattam terül el a divat, a hóbort, a lassú felbomlás. A gyorsuló világnak talán egy előnye lesz majd, hogy gyorsan fog kimúlni. Csak kurvára nem fájdalommentesen.

Igen, hálát adok azért, amiért a szabadságomat itthon tölthetem, élvezhetem a napsütést, a kertem, a virágokat, a madárcsicsergést és a nyarat. Meg azért is, hogy nem máshova utaztam el. Hogy nem kellett csomagolni,órákon át zötykölődni, vagy éppen a repülőtéren várakozni.

Szokásomhoz híven (ebbe max. Lacika köthetne bele, mert vele valahogy mindig csisszesen értünk ki az állomásra) már egy órával korábban kiértem Kelenföldre. Hőség, napfény, olvadtam. A sör hideg volt a büfében, a terasz árnyas, egy kétéves forma kissrác meg felnevetett, hogy „Kakas!”, ahogy meglátott.

Hálát adok a nyárért is, a csendért. No meg azért, mert mindez van. Megvenni sem kellett. És cserében sem várnak el semmit. És hagyja, hogy erőt és ihletet merítsek belőle.

Türelmetlenül utaztam, vártam a megérkezést. S teljesen még mindig nem érkeztem meg. Fura, de valahogy még nem vagyok teljesen itthon, még egy részem kavarog valahol, a lelkem egy darabkája még nem talált a testemhez haza.

Régen sírtam már a boldogságtól, de most tudnék. Egészen egyszerűen csak amiatt, mert semmivel sincs most több, mint amennyi valaha is volt. Mégis mindez most sokkal több, mint bármikor volt. Nem lehet ezt megfogalmazni.

Csak szavak.

Érték.

Valóság.

Pillanat.

Átérzés.

Elmélyülés.

Varázs.

Sóhaj.

„ha reggel felkelek, nevet rám az ég” – na ez szokott lenni a ritkább eset, megszámolni nem lenne érdemes, hogy hányszor fordult ez elő velem életem során, talán ha egyszer. Általában a műsor úgy zajlik le, hogy bögre kávé és nyúlok a cigaretta után. Ma reggel is ez volt…

Félúton álom és valóság között, de már kávézva indult el a vezérhangya a témán, miszerint júliustól talán már csak itthon lehet pöfékelni legálisan, vagy pedig tanácsos lesz bevonulni a pszichiátriára, egyébként a tiltási hullám minket is elér.

Ahogy ezen merengtem, valahogy kibontakozott a szemem előtt a folyamat. Hiszen bárhol voltam Európában (Franciaország, Németország, Svájc), mindig megélhettem a tiltás bevezetésének pillanatát, a napot, amikor minden kocsma, minden kávézó és étterem asztalairól lekerültek a hamutartók. Ez nagyjából az utolsó lépése annak, hogy leszoktassák az embereket, ergo hogy belenyúljanak a személyes döntésükbe.

De nézzük mivel is kezdődött… csak anyám elbeszéléseiből ismerem a boldog aranykort, amikor mindenhol lehetett dohányozni, meg Szerbiában volt szerencsém megtapasztalni az élményt a távolsági autóbuszon, furcsa volt és érdekes. Ezt az állapotot kezdték el minden országban szabályozni, legelőszöris az áremeléssel. Ez volt a „szoft” módszer, addig emelik az árat, amíg az emberek nem tudják már megfizetni. Aztán hamar kiderült, hogy ezzel csak a csempészés virágzott fel, s bár a forgalom csökkent, a fogyasztás nem. Ekkor a dohánygyárak – a magas adótartalom és így a profitcsökkenés kockázatával – csökkentették az áraikat. Ez a folyamat indult meg Magyarországon tavaly év végén, amikor egyre több gyártó kezdte el akciósan árulni a cigarettát. Nyilván ez nem szolgálja a leszoktatás nemes célját, s éppen ezért ez az a pont, ahol minden országban bevezetik a tiltást. Az indokok, érvek és ellenérvek számomra lényegtelenek. Ami viszont a durva, hogy ennek a dolognak az „előnyeit” pénzben számolják, ami szerintem világosan megmutatja, hogy ennek az egésznek mi a lényege. Egyrészről a saját egészségünk védelmének érdekében belenyúlnak a szabad döntéshez és választáshoz való jogokba (kíváncsian várom, hogy mikor lesz büntethető az öngyilkosság, merthogy adó- és járulékkiesést okoz. Vajon pár éven belül az öngyilkosokat már nem lehet eltemetni, hanem életfogytig tartó fegyház lesz a bünti?), másrészről bőszen számolgatják, hogy úgymond az államnak mi lenne a költséghatékony megoldás. Pénzről van szó keményen, nem másról, legalább úgy, mintha az összeg, amit megtakarítani szándékoznak most megváltást hozhatna. Nem fog. A számok közelítő és becsült értékek, amik évtizedekre lebontva, szabálytalanul oszlanak meg. Mert minden egyes forint útja azon múlik az elkövetkezendő 10 évben, hogy az a körülbelül 10.000.000 ember hogyan dönt minden egyes napon abból a 3652-ből, amiből ez a 10 év áll. Nem vagyok matekos, de gyanítom, hogy a variációk száma közelít ahhoz a fekvő nyolcashoz, amit végtelennek szokás nevezni.

However… aki szereti az irodalmat, annak a témához kapcsolódóan ajánlom figyelmébe Per Wahlöö: Gyilkosság a 31. emeleten című könyvét. Bár krimiként szokták bekategorizálni, de szerintem sokkal több annál: elméleti modell annak az illusztrálására, hogyan is működik az állam, mint gépezet és hogyan működik a hatalom, mint erő.

Régen írtam, s bevallom, hogy szégyellem is magam. Pedig akartam... minden egyes nap holnapot hozott. Nem tudom, mit írjak, vagy miért és hogyan.

Reménykedem csak, mert ez maradt, a remény, minden más elmúlt, megfakult, elkopott és elveszett. Ilyen az élet - talán.

Az eszem elviszik a hivatalos ügyek, bolond egy ország ez, s bolond emberek lakják... náha azt modnanám, hogy hagynék mindent hátra, s mennék világgá. De tudom, hogy az nem a megoldás, voltam már messze, de mégis tudtam mindig, hogy itt van az otthonom, itt, a semmiben, ahol nem látni mosolyt az arcokon. A keserűség földjén kell édes, meleg kenyeret teremtenem, mert hol szájamba adják az éltető ételt, ott maradásom nincsen. Próbáltam. Talán ez a sors, hogy mégsem ment. Talán a talán is csak talán, de minden esetre túl sok van belőle ahhoz, hogy az ember bizonyosságot nyerhessen. Így aztán teszem a dolgom.

Őrült vagyok, bevállalom. Vagy talán csak egy bizonytalan barom, aki nem tud semmit az életről. S megint talán. Talán csak a talán lehet a bizonyosság.

Este lett, s ez a nap nem hozott holnapot, mert írok, látod. Megkésve, s ha kézzel tenném, akkor ronda lenne az írás. Zaklatott vagyok, mert az, ahol vagyok az nem az, mint ahová indultam. Vakvágányon vesztegelve, s az állomás területén a szalasztás tilos. Nem találom a kanyart. A kanyart, ahol vakon fordultam el. A kanyart, amit nem kellett volna örömkiáltások közepette bevennem.

Hol vagyok? Kérdezem minden nap, s az a bosszantó, hogy néha megnyugtat a válasz. S mindig jönnek más holnapok, amikor a düh és a kétség majd szétvet, amikor lelkemből kiált fel a szózat, hogy hazugság! Minden csak hazugság, minden csak ámítás, minden, amit valaha hittem, gondoltam és éreztem, az nem valódi, sose volt az enyém, csak kaptam, mert kértem, de soha nem volt benne egy pillanatnyi teremtés. Éltem, anélkül, hogy egy pillanatra is enyém lett volna az egész.

Nem is tudom már, miért írok... csak panasz és panasz, mi belőlem a mai estén felszakad. Talán azért írok, mert bízom, mert bízom abban, hogy szavaim elolvassák majd, bízom abban, hogy amit mondani akarok, az érdekes. Vagy csak költőieskedő maszlag.

Lehetne csúnyábban is írni, mondjuk így: "Bassza meg a kurva élet ezt az egész kibaszott szart!". Lehetne... indulat lenne, értelem nélkül, ami néha kell, de ma már túl sokat káromkodtam ahhoz, hogy ez a pár ocsmány szó megnyugvást hozhasson. Ugye, a hivatali ügyek. Unatkozó ügyintézőnő a telefon túlsó végén, aki örült annak, hogy felhívta végre valaki, egy községi önkormányzat adóosztályán nem lehet nagy a nyüzsgés, így hát beszélt és beszélt, én meg mondtam volna a magamét, de majdnem megtudtam azt is, hogy hányas szoknyát hord, meg hogy ne idegeskedjek, nem biztos, hogy be kell fizetni azt a tizenhatezer forintot, csak adjam be a kérelmet, persze szépen s kézzel írva, mert azt úgy kell. Kérdem én! Mostanság, amikor gépelni gyorsabb már, mint kézzel, papírra tollal s itatóssal kérvényt írni, miért kell, hogy a kézírásom, ami az enyém, díszítse a papírt, s miért nem elég a hivatalnak a times new roman, ami alapbeállításként a szövegszerkesztő sajátja s nem az enyém? Értelmetlen halandzsa...

A napok telnek, egyik a másik után. Idegesítően. Hétfő, kedd, szerda, satöbbi.. .a sorrend mindig a megszokott, s mindig oda is figyelek arra, hogy éppen milyen a nap neve. Csak tudnám, hogy minek, amikor a napok így is és úgy is egymásba folynak. Talán a lottó miatt, amit még mindig feladok. Talán a lottó miatt jegyzem a napok nevét, mert a posta szombaton zárva van.

Várok. Még mindig várok, Várom a csodát, talán szót, érintést, bármi mást. S persze mindig van jó tanács: "Dugd ki az orrod!" - de mégis hová? Persze kidugom, elmegyek ,szórakozom néha és akkor vagy két napig áll a zászló és minden szépnek tűnik. Olyankor szoktam úgy válaszolni a kérdésre, hogy jó helyen vagyok és irányban. De egyre jobban érzem azt, hogy ez nem így van. Valahol messze fent egy cél lebeg a horizonton. Tudom, hogy ott vagyok, s tudom, hogy én vagyok. El mégsem érem. Talán még nem. Nem tudom. Újra talán... mindig csak talán. Talán a talán a hibás, mert előszeretettel alkalmazom.

Nos... abbahagyom az írást, kezd értelmetlen lenni...talán.

Íme, leteltek a karácsonyi ünnepek is, holnap már Szilveszter napja s jön az Új Év. Azt hiszem, hogy a veszteségek évét zárom. Minden téren sokat veszítettem, anyagiakban, érzelmekben, kapcsolatokban. Barátok maradtak el mellőlem, ígéretes, bimbózó szerelmek váltak semmivé, felbomlott szinte minden körülöttem, ami az elmúlt években felépült. Hagytam, hogy ez megtörténjen. S nem bánom most már.

Fájó szívvel váltam meg kedvenc tárgyaimtól és sokathordott ruháimtól, amikor idén márciusban Svájcból haza kellett jönnöm. Mégis, a veszteség könnyebbé tett. Néha örömmel találkoztam régenlátott barátokkal és ismerősökkel, aztán fájó szívvel állapítottam meg, hogy a kötelező udvariassági körök lefutása után már nincs mondani valónk egymás számára. Szomorú voltam, mert jó barátoknak mondtam azt, hogy "Isten veletek!", embereknek, akikkel egykoron milliónyi szál kötött össze. Volt, akit erőszakkal kellett elküldenem, volt, aki önként ment úgy, hogy észre sem vette már, hogy a minket összekötő utolsó szál is elpattant. A veszteség, bár magányt hozott, ürességet, egyedüllétet és tanácstalanságot, mégis könnyebbé tett.

Egész évben vártam az újat, a hirtelent, a váratlant. Vártam a meglepetést, az újdonságot, hogy átalakul minden. Naív voltam, mert túl korán vártam a változást, elébe mentem volna annak, aminek tudom, nem lehet. A réginek fel kell bomlania ahhoz, hogy helyet csináljon az újnak, vesznie kell sok mindennek ahhoz, hgoy kellő tér és energia álljon rendelkezésre ahhoz, hogy az új összefüggések a változás révén átalakítsák az életet. Az új a régi pusztulásával születik meg. Ha valaki újra vágyik, de meg akar tartani mindent, ami régi, akkor szembe kell néznie azzal az egyszerű igazsággal, hogy földi életünk és vele együtt az anyag véges, nem pedig végtelen. Ezáltal válik a küldetés lehetetlenné, a régi megtartásával nem születhet meg az új.

Veszteségekkel teli volt ez az év, bánat, düh és harag szőtte át, értelmetlen érzelmek és szenvedések. Értelmetlenné csak mostanra váltak. Akkor az értelmük az volt, hogy feldolgozzam az elválást. Most már kevés az, amim van. Sok a hely az újnak. A várakozással eltelő időben pedig azon gondolkozok, hogy milyen tanulságokat vonhatok le, mit tanulhatok a tapasztalásaimból.

A kűzdés és vesztés éve volt az idei számomra. Bármiért is kűzdöttem, elbuktam a csatát. Legyen az szerelem, legyen az virágültetés. A sok kis győzelem, ami mégig ért engem, nem billentette át a mérleget. A sok apró csoda, amit átéltem, a sok jó érzés, szép gondolat és szerető ölelés csak tüneti kezelés volt, mindez segített engem abban, hogy bármennyire is nehéz volt, de felvegyem a kesztyűt újra. És újra, és újra.

A felismerés jöhet bárhol és bármikor. A lényeg, hogy legyünk rá fogékonyak, irányába nyitottak, s ha megszületett a gondolat, akkor gyorsan, tisztán gondoljuk végig azt.

Megtanultam már, hogy a felismerés szereti a „véletlen” pillanatokat, azokat, amelyekben eszünk ágában sincs arra gondolni, amire, hanem hirtelen eszünkbe jut, s amikor megkapaszkodott a téma, akkor a hozzá kapcsolódó emlékek, érzelmek és gondolatok mind egy szálra fűzve, tökéletes és logikus rendszert alkotva virítanak agyunk vetítővásznán.

Bosszankodva álltam a forró zuhany alá, mert a szülői házban való lakozásnak neuralgikus pontja a fürdőszoba, ugyanis itt van a vécé is. Ez gond annyiból, hogy ha én használom a fürdőt, akkor anyám minden habozás nélkül ront be, ha valamit ott csinálni akar. Ez nem tartozik hozzá szervesen a történethez, ez csak az alapját adja, hangulati kép ez, hogy amikor megnyitottam a vizet, az agyam teljes kapacitással ezen pörgött. Utána meg sok minden máson, a nap eseményein, s amíg zuhanyoztam, valahogy feldolgoztam a napom.

Csak ezután hasított agyamba a téma, s szirénaként villogni kezdett. A témát magát talán úgy foglalhatnám össze, hogy az „ismerkedéseim”. A folyamat, az események, melyeken keresztül társra próbálok találni, meglelni azt az embert, aki… s most nem folytatom a mondatot, mert azt az Embert már megismertem. Viszont ezen a tényen mégiscsak túlmutat a téma. A téma, ami előttem feküdt kiterítve, s most felravatalozásra került. Valószínű, hogy már sokan írtak róla, sokan beszéltek róla, sokan meg is énekelték. Ez a folyamat nem más, mint egy másik ember megismerésének s a vele való kapcsolat kialakításának a folyamata.

Tény, hogy a téma túl nagy ahhoz, hogy részletekbe bocsátkozzam. Viszont írásba akarom fektetni azt, amit nem lehet: a gondolatot s összefüggéseit. Újfent le kell szögeznem, hogy EGY kivételtől eltekintve a folyamat mindig azonos volt, az elejétől a végéig. Csak az emberek változtak és a díszletek. A buktató mindig ott volt, s én sohasem gondoltam rá. Nem gondoltam arra, hogy van tovább. Tovább, mint például, hogy van ébredés egy mámoros éjszaka után, amikor a másik ott lesz (ha szerencsém van). Próbálván igazodni a rohanó életmódhoz s a saját vágyaimhoz, általában nem is kellett olyan sokat várni erre az éjszakára. Néha jó volt, néha totális kudarc, utána pedig a tökéletes sötétség. Nem tudtam, hogy mi lesz akkor, ha kinyitom a szemem reggel. S az események ritkán vettek romantikus fordulatot, vagy okoztak kellemes meglepetést. A kotta adott volt, a dal csak úgy szólalhatott meg, követte a hangokat. Az már csak cifra sallang, hogy ki lett szerelmes, ki nem, ki telefonált végül s ki nem vette fel. Díszítések ezek, a dallam adott volt: én nem foglalkoztam vele, az élet pedig improvizált. Egy kivétellel, soha nem gondoltam át. Még akkor is egy lépéssel hátrébb voltam, amikor az események már előre haladtak.

Emellett a legnagyobb, mindenki által ismert tévedésbe is sikerült beleesnem: a kapcsolat sosincs kész, nincs olyan, hogy „most ez van és ez marad mindörökké”. A kapcsolat is változik, s akkor lesz értékálló, ha változása ellenére is lényege változatlan marad. S hogy mi a lényege? A kapcsolat résztvevőinek harmóniája. Ez az, ami nem ismer sem távolságot, sem időt, sem minőséget. Ami vagy van, vagy nincs.

Amikor reménytelin, s nem titkolt kanossággal megérkeztem egy találkozóra, akkor rövid távon ez a harmónia könnyen kialakítható. Alantas célú ez a színjáték, s ha az ember nem száll ki belőle időben, akkor bizony a vége lesz az a kőkemény büntetés, amikor az élet improvizálja végig a történet záró akkordjait. Ami törvényszerű. Most már nem haragszom emiatt sem Istenre, sem emberre, sem pedig az életre.

Mint ahogy írtam, a fentiek alól van EGY kivétel. S talán balgaság leírni az érzetet, viszont ez az érzés bennem ma, a zuhany alatt bizonyosságot nyert: felbomolhat a forma, megszűnhet bármi, ami az anyaghoz kötődően egy kapcsolat jellemzője lehet, de ha a kapcsolat ezt túléli, akkor a harmónia is megmarad. Ha másban nem, akkor abban, hogy mind a két félnek ugyanakkor és ugyanúgy fáj.

Azt már megtanultam önmagammal kapcsolatban, hogy léteznek az „okos napok”. Ezek a napok  rendre visszatérnek az életembe, ilyenkor összefüggéseiben több dolgot is képes vagyok átlátni, meglátom a dolgok lényegét és kapcsolódási pontjait, valamint az események megértésében is sokkal kreatívabb vagyok, mint más napokon.

Ahogy tudatosan figyelni kezdtem ezekre a napokra, megismertem őket. S most pedig tudom, hogy a mai estével véget érnek. Nem vagyok szomorú, mert bár az ilyen napok után tagadhatatlanul visszasüllyedek egy más állapotba, amikor az élet s az emberek újra bonyolultabbá válnak, viszont tudom, hogy az okos napok mindig visszatérnek. A legnehezebb az a dologban, hogy az ember nem tudja a gondjait mindig ezekre a napokra időzíteni. Néha jó lenne azonnal lépni, visszkézből reagálni.

Bennem tudatosult, hogy belül, mint egy hatalmas óceán, úgy hullámzanak a vágyak, érzelmek, a kreativitás, a logika, s minden emberi adottságom. Volt már, hogy meg akartam ülni a hullám tetejét, azt remélve, hogy jó szörfösként meglovagolhatom, s messzi partokra vihet, felhasználhatom erejét és dinamikáját.

Nem tudok szörfözni.

Egy lehorgonyzott hajó vagyok, akit ringatnak a hullámok. Nem tudom, hogy így mégis hogyan haladhatok. Vagy talán nem is nekem kell haladnom, hanem a dolgok rohannak majd felém a viharos tengeren?

Addig marad a hullámzás. Maradnak az okos s a kevésbé okos napok. Maradnak a célok célok. Az eszközök meg eszközök.

Az álmok álmok, a vágyak vágyak…

Mégis: meddig lehetek hajó, lehorgonyzott ladik egy tengeren, ami folyton hullámzik?

Bár féltem az önmagammal való találkozástól, s attól is, hogy lekéshetem azt, szinte meglepetésként és váratlanul jelentem meg magam előtt. Persze kiröhögött, hogy megint azt képzeltem, hogy elveszíthetem őt. Tény, hogy a barátságunk csak hat évvel ezelőtt kezdődött, s bevallom, sokszor mellőztük egymást, mégsem szakadt meg soha a kapcsolat, az mindig is létezett, csak elbújt az érzelmek és a gondolatok mögött. Látens módon minden napomat végigkísérte, s álmaimban segített abban, hogyan értsem meg azt, amiben létezem.

Bár nem tőlem származik a gondolat, s kezdetben ellenkezést és értetlenséget váltott ki nálam, mára viszont egyet értek vele, bármily nehéz is megtapasztalni azt a mindennapok során. Nem az marad állandó, aki nem változik, hanem az, aki a változás ellenére önmaga marad. Kedvenc ismerőseim már sokszor megmagyarázták ezt a mondatot, mégsem sikerült soha elhinnem a szavaikat. Az ő értelmezésükben ez annyit tesz, hogy a világ változik, amiben mindenkinek megvan a saját, jól lekorlátozott és befalazott skatulyája, ergo egy olyan jelzőhalmaz, aminek egyszerű felsorolásával kijelenthetik, hogy „ez vagyok én, történjék akármi”. Bevallom, kísérletező jellem vagyok, s kipróbáltam. Ki is alakult –meglepően rövid idő(1-4 hét) alatt – az én „skatulyám”. Benne volt minden, amit szeretek, amit nem szeretek, benne volt az is, hogy mit és hogyan csinálok, mi tetszik, mi nem tetszik és sorolhatnám még azokat a dolgokat, amiket az ember saját öndefiniálásánál fel szokott hozni, benne volt a világnézet, hitvallás, ars poetica, s minden, ami kell. Nem volt egy megerőltető feladat, néhány, kávéházban eltöltött óra elég volt. S akkor indult a nagy kísérlet: most már meg van az „én”, nézzük, hogyan működik. Működni működött, tette a dolgát. S annak ellenére, hogy én „teremtettem”, egy idő után egészen jól beleéltem magam. Viszont elkezdett szorítani ez a cipő. Mert hiába adtam meg „magamnak” a jól definiálható, mindent magába foglaló keretet, rá kellett jönnöm, hogy ez csak egy szerep volt. Amit egyre nehezebb volt a maga állandóságában fenntartani, unos-untalan véresre törte a lábam. Pedig állandó volt, saját véleménnyel rendelkezett, saját ízlésvilággal, minden a helyén volt. Egészen addig, míg egy elkeseredett ordítással s könnyek között le nem rúgtam a cipőt. Csakhogy addigra már elszoktam a mezítláb való szaladgálástól. Szerencsére ott volt az ÉN, aki bár nem volt sem leírható, sem jól osztályozott, sem megfoghat, de volt. S megmutatta nekem, hogy mit is jelent a mondat, hogy mit is jelent önmagamnak maradni a változások ellenére is. Ez nem arról szól, hogy a cipő-én változatlanul elvegetálja az életét, hanem arról, hogy a változás az ÉN kiteljesedését szolgálja, a változás alatt gyarapszik és változik maga is, azzal együtt, hogy közben mindig önmaga marad. Ennek köszönhető az is, hogy önmagunkat sohasem tudjuk elveszíteni, mert mindig önmagunk vagyunk, csak éppen az elvárt definíció, sarok, fal és korlát hiányozhat. A dolog nehézsége, hogy a rengeteg hatás közül azokat fogadjuk be, amik a kiteljesedésünket szolgálják. Mert lehet, hogy teljesen megváltozunk közben, az egész életünk átalakul, ízlés, elv s emberek vesznek el, s találnak ránk, viszont egészen addig, amíg ebben a változásban otthon vagyunk, addig mi magunk vagyunk a változás.

Önmagunkat elveszíteni nem lehet, csak mi magunk veszhetünk el a változásban, vagy csak félreállunk a gondolatok elől, s hagyjuk őket érvényesülni. Viszont a háttérben mindig ott vagyunk, a háttérben mindig ott vagyok ÉN, saját magamnak.

Amikor meghatároztam önmagam a kért paraméterekkel, akkor úgy éreztem, hogy pályára álltam. Furcsa érzés volt, ami megragadt bennem. Ha látok egy arcot, megismerkedek egy emberrel, mindig tudom, hogy pályára állt-e már. Egyre többször „igen” az ítélet, ami a legtöbbször nem pozitív kicsengésű.

Miután lerúgtam a cipő-ént, még sok időnek kellett eltelnie és sok szenvedést kellett megélnem ahhoz, hogy visszataláljak az ÉN-hez. Ahhoz, akinek nincs definíciója, sem leírása. Nehéz viszonyítási pont nélkül létezni anélkül, hogy az ember megháborodjon. Nehéz, de nem lehetetlen. Viszont ilyenkor mindig azt mondom magamnak: ha úgy érzed, hogy elveszítetted önmagad, akkor vedd észre, hogy ez egy nagy baromság. Ott vagy, TE vagy. TE mindig ott vagy, a létezésed korlátok nélkül is kitölti minden pillanatod és minden lélegzetvételed.

Fél szelet rántott hús, a konyhaablaknál állva. Momentum, amit már ezerszer átéltem. Állva enni a hideg húst.

Tétlen vagyok, s önmagam kárhoztattam tétlenségre, közlési kényszerem van, s nincs kivel beszélnem. Részint saját döntés, részint bizalmatlanság.

Igen, szándékos döntés volt, hogy bizonyos emberekkel, akikkel korábban minden gondolatom s minden lélekrezdülésem megosztottam, már nem osztom meg azt, mi bennem van. S az is tudatos elhatározás, hogy nem szavazok bizalmat bárkinek. Azok az idők lejártak. Nem tudom, hogy eleddig bárki is visszaélt-e azzal, mit tőlem megtudott. Ha nem, akkor szerencsém volt. Természetesen van precedens arra is, amikor visszaéltek az információval. A történet régi, s nem akarom, hogy megismétlődjön.

A december a küszöbön áll. Az elmúlt egy év hihetetlenül hosszúnak s keservesnek tűnik ebben a hosszú estében. Ha arra gondolok, hogy egy évvel ezelőtt álmatlan éjszakákat töltöttem egy zürichi házban, akkor meg kell állapítanom, hogy gyakorlatilag az azóta eltelt idő egyetlen eseménye sem volt betervezve. Sodródás volt valahol, mely sodrásban éreztem úgy, hogy sikerült megkapaszkodnom.

Münchhausen báró lettem.

Jelen pillanatban nem érzek semmit abból a csodából, amit önmagamnak szoktam nevezni. Most még a fél szelet rántott hús is alternatíva. Alternatíva arra, hogy ne kelljen újra szembenéznem önmagammal, mert tudom, hogy ez egy fájdalmas felismerés lesz. Tudom, hogy az a dialógus, ami még nem tud kitörni belőlem, monológként fog elhangzani önmagamban, önmagammal. Utána jobb lesz. Annak ellenére, hogy bízom abban a valakiben, ki testemben lakik, mégis félek tőle. Bántani fog, érzem. Még sikerül elaltatnom, őt még táplálja a hús, az étel, szomját oltja az ital. Ennek ellenére félek attól is, hogy mégiscsak le fogom késni a nagy találkozást önmagammal, s ott fogok állni bután, szótlanul, s rá fogok döbbenni, hogy lemaradtam valamiről, amiről nem is tudtam, hogy mikor fog bekövetkezni.

Kicsit unom már a sorsfordulatokat. Egy évvel ezelőtt is elágazásban álltam, s nem tudtam lépni. Lépett helyettem az élet. Dobott egy kártyát anélkül, hogy gondot fordított volna rá. S most, most megint érzem belül a kereszteződést, s érzem azt, hogy ebben a helyzetben ugyanúgy cselekedve ugyanazt fogom kapni.

Egyelőre megnyugtató alternatíva a rántott hús, mert kifogásként átélve halogatni lehet általa a gondolkodást. Viszont ha már halogatom, akkor úgy vélem, hogy eljött az ideje. Eljött az ideje annak, hogy leüljek egy asztalhoz önmagammal.

A vacsora hideg lesz. Az idő is az. Az ágyam is. Hosszúak ezek az esték, a rohadt életbe is.

Csak feküdtem az ágyon. Újra leszállt az éj, mégsem jött álom a szememre, ami tőlem szokatlan volt öt sör után. Zuglóban voltam, hallgattam, ahogy a hatvankettes villamos átdübörög a kereszteződésen az ablak alatt, s néztem, hogy a kinti nátriumlámpák a redőny résein át narancssárga csíkokat festenek a mennyezetre. Valami elszakadt. Tudtam, valami elszakadt, s ezért nem tudok aludni. Nem voltam sem fáradt, sem éhes, sem szomjas, részeg pedig egyáltalán nem. Még csak ittas sem. Elkerült a szalonspicc is. Józan voltam öt sör után, csak azt éreztem, hogy az elfogyasztott két és fél liter folyadék teljesen kitölti a gyomrom. A mennyezet valóságán túl, enyhe balos idegpályák sztrádáján száguldottak a gondolatok. Aztán valami történt, amit nem értettem ,s nem értek azóta sem, s mint ilyen csigáz, s megismerésre sarkall. Mi történhetett velem Zuglóban, abban a lepukkant, első emeleti garzonban, a fénycsíkokkal átszőtt mennyezet alatt? Nem találom az érzést, s nem találom a gondolatot. Nem voltam egyedül, hiszen aludtak még a szobában rajtam kívül. Mégis csak én voltam, senki más. Én, teljesen üresen, teljesen végtelenül.

Már három napja csak aludtam. Ébren is aludtam. Világomat sem tudtam, mert aludtam folyamatosan, a szemem előtt a nap emlékek nélkül múlt el. Érzések nélkül, gondolatok nélkül, mégis gondolkodással. Igen, mégis gondolkodással, mert a gondolatok nem voltak megfogalmazhatóak, sem pedig értelmezhetőek, fénysebességgel születtek egymásból, majd haltak el ugyanúgy egymásban. Ez az a nyugtalanító béke, amit akkor érez az ember, amikor az agy kilövi magát, amikor önvédelemből kapcsol létfenntartó üzemmódba. Ittam, s nem voltam részeg, ettem, pedig éhes sem voltam, néztem, de nem láttam, beszéltem, de csendben voltam. Bölcs jógik a nirvánát látnák ebben, ebben a végtelen s üres békében, a lét nélküli létezésben. Ez mégsem az volt. Ismeretlen s félelmetes állapot volt, ahogy a kifőzde üvegén át, fasírtot zabálva az embereket néztem a Lehel téri piacnál. Nem voltam, s mégis tudtam, hogy létezem, bár nem-létezve. Gettókban mászkáltunk a tizenháromkerben és rettegtem, de mégsem féltem. Utaztam, de nem jutottam sehova, én maradtam, s egyhelyben, mintha a világot húzták volna mögöttem, mint valami ócska s kopott díszletet.

Ebből az önkegyelmi állapotból ébresztett fel a zaj. A zaj, ami nem is létezett igazán, csak valahol a fejemben éreztem a feszülést, majd a szakadást. A rémület rövid, de annál sötétebb mikroszekundumai után állapítottam meg, hogy létezem. Még mindig itt vagyok, lélegzem, minden funkció normálisan működik. A szívemre gondoltam, s elfogott a pánik. Megvizsgáltam, a húrozás makulátlanul feszült, pont úgy, mint a pattanás előtt. Az agyam sztrádáján  viszont elült a forgalom pont úgy, mint amikor egy hosszú munkanap és a csúcs után kiürül a körút. Átestem a létezésbe. Ebbe a létezésbe, s pont Zuglóba, az adott pillanatba. Borzalmas felfedezés volt látni magam az ágyon, a szobában, s realizálni, hogy igen: ez én vagyok, a paraméterek stimmelnek, az érzések is, gyakorlatilag minden, most is az a gatya van rajtam, mint tíz perccel előbb, mégis, mintha jobban én lennék ez, mint az , aki tíz perccel azelőtt voltam. Mintha dimenziók sokaságának a gyújtópontjában egy szikrától kisülve, újszülöttként zuhantam volna be a zuglói éjszakába, mint aki még sosem hallotta a villamost, aki sosem látta a redőnyön átfésült fény csíkjait.

Valami történt, s mégsem történt talán semmi. Csak pár percig, ha tartott a szenzáció, s máris gondolatok és képzetek százezrei rohantak le, maguk alá tepertek, megfojtottak, elnyeltek. Aztán megint csend, megint egy lélegzetvételnyi idő a forgatagban. Józanság, részegen.

Nem tudom, hogyan aludtam el. S arra sem tudom a választ, hogyan keltem, utaztam, s ülök most itt. Önmagamban mintha én lennék a legtöbb, ami mégiscsak kevesebbnek tűnik bármi másnál.

Azt hiszem, hogy nincs több kérdésem. Furcsa ez még magamtól is, de a mások felé irányuló, kíváncsiságból fakadó kérdéseken kívül nincs bennem más. Sem miért, sem semmi más.

Csak azt szeretném tudni, hogy itt falun vajon hol árulnak ernyőszorítós lámpafoglalatot?

Azt hiszem, hogy vannak bűnök, amiknek igenis van elévülési ideje. Ebben az esetben tíz év mált már el, s a bűnök egy kedves történetté szelídültek.

Gimisek voltunk, Dzsonival és Blettével kitaláltuk, hogy színházba megyünk. Rendeltettünk is jegyeket, majd pedig elindultunk – nagy fityekkel gyalog – a Pécsi Harmadik Színházba, ami Uránvárosban van, mi meg a belvárosból indultunk. Talán tíz perccel a kezdés előtt estünk be, amikor közölték, hogy a lefoglalt jegyeket is eladták, mert az előadás kezdete előtt fél órával kiárusítják az át nem vetteket. Erről mi nem tudtunk, viszont a színház miatt hosszított kimenőt kaptunk a kollégiumból, tehát valamit csinálni kellett. Gondolkodtunk, aztán megláttuk a színházzal szemben a kocsmát. Beültünk, ittunk. Aztán amikor láttuk, hogy a színházból szállingóznak kifelé az emberek, mi is elindultunk. Én középen, Dzsoni a balomon, Blette a jobbomon. Gyalogoltunk át az uránvárosi éjszakán, Dzsoni a balomon üvöltötte, hogy „meghalt Kádár, oda az igazság”, Blette a jobbomon pedig, hogy „Fehér Magyarország!”. Én meg középen, csendben. Egyetértés volt. A szélsőbal és a szélsőjobb karöltve bandukolt egymás társaságában, félrészegen, az éjszakában. Én meg középen.

Ezek a bűnök elévültek, a nézetek szétfoszlottak, felnőttünk. Maradtam középen. Csak az egyetértés szűnt meg.

Amikor dühösen, vagy boldogan nekivágod az életnek a kérdést, hogy "miért?", akkor te melyik kérdésre gondolsz valójában?

Erre: Mi okból?

Vagy pedig erre: Mi célból?

Augusztus huszonkettedikére virradó éjjel Bertalan (az egér, ami pofátlan módon beköltözött a szobámba) előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel elkövetett egérölés áldozata lett. A halált a koponyájára egy tompa tárggyal (kalapács) leadott három erőteljes ütés okozta. Béke poraidra, te szemétláda!

Ma valahogy a szívem a légcsövembe préselődött s ott ver, de veszettül. S nem csak, hogy őrült módjára ver, de még a levegő útját is elzárja – valahogy ma kevés az oxigén a tüdőmben. Szédülök, s aludnék, fáradt vagyok és ernyedt, aludnék, ha a vérnyomásom nem 150 lenne. A pulzusom is remekül tapintható, lassan már a fejem tetején is dörömbölni fog kétszázzal. Mintha minden izmom görcsölne. Csak azért tudom, hogy a fejemben nem vákuum van, mert ahhoz túl nehéz. Nem csak a koponyámat, de a lábaim is ólommal rakták tele ma reggelre a gonosz manók.

Nem vagyok orvos, mégis tudom, hogy mi a bajom. Nem fertőz, csak gyógyszermegvonás. Tíz hónap után is. Öt hónap szedés után tíz hónap telt el s még mindig van ilyen nap, amikor a szívem a légycsövemben ver. Lazítanék, ha menne. Elmúlik, tudom. Március óta ez az első ilyen, de ez nem vígasztal, hanem meglep. Meglep, hogy még mindig… meglep, hogy mennyire képes a szervezetünk emlékezni arra, aminek már réges-rég ki kellett volna kopnia belőle.

Mégis hálát adok. Hálát azért, hogy csak öt hónap volt, s ha vannak is ilyen napok még, amikor olyan a megvonás, mint a legelső nap, de vége. S éppen ezek a napok, amik megerősítik bennem a hálát és az örömöt, még akkor is, ha a szívem a légcsövemben ver, s alig kapok levegőt. Érzések ezek, amik el fognak múlni, de amik most pontosan arra emlékeztetnek engem, hogy milyen volt a legelső nap, amikor először éreztem ezt. S mégis mennyi csoda és öröm történt már azóta. Túl az elvonási tüneteken is van élet. Mégpedig nem is akármilyen. S bár szenvedek ma is, mint szenvedtem anno, mégis boldogan teszem, hiszen tudom, hogy az érzés elmúlik, hogy átadja helyét az életnek, s annak, ami van.

Meg akartál változtatni.

Meg akartam változni.

De nem tudtam melletted kiteljesedni.

„NEM ez alapján fogsz dönteni, bármit is írók ide.”

Ezt a mondatot egy randi oldal fejlécében találtam. Azon gondolkodtam el, hogy kit és mi vihet rá arra, hogy az ír ige egyes szám első személyű kijelentő mód jelen idejű alakját hosszú o-val írja. Mert a szövegkörnyezetből ez derül ki. Magában a szó legalább létezik. Mint a vajgyártás melléktermékének, az írónak a többes számú alakja. Ebben az esetben főnév, köznév. Vagy lehetne folyamatos melléknévi igenév is, szintén többes számban. Bár ez már nagyon feszíti a korlátot. Irodalmárok. Vagy íródalmárokk? Ki tudja a mai világban. Egy esetben lehetne mentséget találni: ha valaki hülye és HA hosszú o-val ejtenénk ki. Viszont rövid o-val ejtjük. Írok. És azt se magyarázza meg nekem senki, hogy a billentyűzeten egymás mellett van a kettő… az ábécében igen, de a billentyűzeten nem. Nincs mentség, a nyelvi igénytelenség burjánzik. Esetleg búrjánzik?  

Kíváncsi lennék, hogy kinek mi jut eszébe, ha ezt így olvassa. Biztosan sokaknak beugrik a békakirálylány és a nagyfarkú herceg esete. Vagy bármely más vicces, vagy épp dühítő eset, amikor valaki közölte, hogy „nem, nem és nem”. S hogy miért ez és nem más?

Mert én most már ezt nem bízom… idézhetnék a Pa-Dö-Dőtől is: „Én már nem bírom, ezt már nagyon unom”.

Eddig már sok mindent túléltem, sok mindenen keresztül mentem. Mindig felálltam, mindig tudtam, hogy van tovább, mindig tudtam, hogy igen. Hát most nem.

Szabja meg a jó élet az esőjét, meg mindenét. Nem bírom tovább. Ki vagyok készülve és tudom, hogy nem és nem és nem tehetek semmit, mert annak az édes-kedves napocskának magának kell kibújnia, sajnos nem lehet kirángatni. De én feladom. Kész vagyok, vége a dalnak, idegileg zokni vagyok, be vagyok fordulva, ki vagyok készülve, és még ragozhatnám. Csessze meg az időjárás!

Emberek még nem szabták el annyira az életem, mint ez az idei időjárás. Ez most betett, innentől kezdve elegem van. Nem tudom már viccesen felfogni, sem beletörődően, sem lekezelően, sem pedig nyugodtan. Most már nem ismerek Istent, aki ilyet tesz az emberrel.

Megérdemeltem a nyarat. Most már tessék nekem idetenni, mert nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy júniusban sem tudom kimosni a télikabátom, mert ad1: Nem szárad meg, ad2: még hordani kell!!!!